Tényleg a helyemen?

Vajon honnan tudhatja az ember, hogy tényleg azt csinálja, amit kell? Amit mondjuk Isten szán neki. Annyit biztosan érzek (tudni semmit nem tudok a témában), hogy ez a kérdés szorosan összefügg a boldogsággal, illetve jó közérzettel, örömmel, elégedettség érzésével stb.

Úgy hiszem, hogy onnan ismerhetem fel, hogy a helyemen vagyok, hogy egyrészt van időről időre sikerélményem. (Természetes, ha vannak rossz percek, akár rossz napok stb, de ha csak ilyen van, akkor valami gyanús szerintem.) Másrészt az is fontos, hogy jól érezzem magam a bőrömben (ha nem is minden percben, hiszen az lehetetlen, de többnyire).

Hogy például jó helyen vagyok-e a munkámat illetően, arról mindig voltak, s vannak kétségeim. De mostanában azzal biztatom magam, hogy ebbe is bele lehet jönni, s igenis van sikerélményem (sokkal több, mint ami a tavalyi évből rémlik). Sőt van jó pár olyan pillanat is (talán minden héten átlagosan egy-kettő), amikor úgy érezhetem, hogy nagyon is itt (ott) a helyem ebben a szakmában, vagy ezen a pályán. S arra is van példa (nem is kevésszer), hogy jól érzem magam a bőrömben (pl. most is, mikor e sorokat írom a füzetembe, s persze most nem dolgozom, de úgy vélem, hogy ha a mai munkanapom csalódásokkal lett volna tele, akkor nem is írnám ezt az egészet, s lehet, hogy egészen másként tölteném az estémet is). S világos, hogy nem lehetek folyton feldobott. Részben, mert ilyen a természetem: gyakran marcangolom magamat, puffogok vélt vagy valós sérelmek miatt, akár jóval azok megtörténte után is. Másrészt meg azért, mert nekem is vannak rosszabb napjaim, elfáradok a hét végére, csalódnom kell, olyan kihívásokkal kerülök szembe, amikre nem tudok megnyugtatóan reagálni, vannak árnyoldalai az életemnek stb. Úgy hiszem, hogy a lényeg az, hogy a mérleg legalább középtávon helyre billenjen. Ha nem úgy érzi az ember (amint ezt tavaly meg is fogalmaztam magamban), hogy nagyon sok negatív, csalódásteli pillanatra jut nagyon kevés sikerélmény és örömteli helyzet, hanem ennél biztatóbb az arány, az már mindenképpen szerencsésnek mondható. Ugyanakkor mindez nem csak rajtam múlik, mert ahogyan e szöveg megírását követően az esti imámban olvastam: Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. (Zsolt 127,1)