NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK

Semmi hasznos, csak a magáért beszélő szavak, vagy azok a dallamok, miket füle még éppen meghall. Ennyi juthat mostanra, s ennyi mehet máskor is, mert nem ő az, ki értelmet kíván önteni mások fejébe, vagy megtalálni valami kimondott vagy ki nem mondott – és talán ki sem mondható – igazságot. Csak egymás után vet papírra szavakat, s közben abban bízik, hogy kirajzolódik belőlük valami, ami másokat is gyönyörködtet. Éppen úgy, ahogyan a vászonra felvitt festékfoltok és -vonalak segítségével létrejön egy kép.

Odakint csak az ellentmondást nem tűrő napsütés, bent a szobában viszont könnyű szellő a nyitott ablakoknak és a kereszthuzatnak köszönhetően. Nincs csend, mert szól a zene, de ez már valahogy részévé vált a körülötte lévő hangoknak: mint a madárcsicsergés, ami behallatszik az ablakon. Talán nincs is igazi csend sohasem, vagy nagyon fáj. S talán nem is az a fontos, hogy mennyi hang, zörej vagy zaj vesz körül, hanem azok minősége, üzenete. Mert ez az, ami eltereli a figyelmet, ami zavar, ami elnyomja a belső hangokat – nevezhetjük léleknek vagy lelkiismeretnek is. S így is tudja, hogy mindjárt mennie kell, minek hát akkor a csend. Sokkal jobban zavarja, hogy a szemüvege apró mocsokfoltjai miatt nem lát tisztán; pedig ha nem tudatosítaná magában ezeket a foltokat, talán észre sem venné: megszokná, hogy ennyit és ilyen módon lát.

Néha úgy izzik benne valami indulat, mint ahogy télen a fog vacog, vagy a mámor tép, mikor nincs és nem is lehet semmi kiútja. Enni kéne adni ennek a belső bestiának, engedni, hogy zabáljon fel bármit, ami elé kerül; mégis a józan ész azt súgja, hogy vissza kell szorítani, elnyomni, megölni, ha lehet... Türelemre, nyugalomra van szükség, nem indulatra: hallgatni a madarakat, nézni az eget vagy bármi, ami segíthet, hogy legyűrje a féktelennek tűnő dühöt, ezt a formátlan, tomboló és rombolni vágyó erőt.

Ordítani akar, de nem jön ki hang a torkán. Ugrálni volna kedve, de tudja, hogy bolondnak néznék azok, kik körülötte sétálnak, ülnek, olvasgatnak – egyáltalán léteznek – ebben a parknak csúfolt nyomokban zöld növényeket is felvonultató sarkában az idegen városnak.

Távolabb focizó fiúk kiabálnak. Nem minden szó jut el hozzá, de nem is mindnek örülne. Pedig legszívesebben ő is hasonlóakat mondana, csak visszafogja valami, amit a múltból hurcol magával, s talán a legjobb szó rá a jólneveltség (ha van egyáltalán ilyen...).

Most kéne tűzifát hasogatni egy órán át, de ez nem lehetséges: nincs mit és nincs mivel vágni; s egyáltalán minek is. S ez az utolsó gondolat valahogyan tanyát ver a fejében, mint egy idegen földön járó felfedező: elidőzik, s elgondolkodik a hosszabb távú letelepedésen is. Innentől kezdve a dühöt, a formátlan indulatot lassanként felváltja valami tétovaság, valami, ami nem enged cselekedni, szinte még a szükséges tetteket is megakadályozza.

 – Aztán otthon mégis csend –

Éjszaka végre. Nyugalom. Vége a robotnak. Persze van, ki ilyenkor is dolgozik. Tudja, sőt láthatja is, hiszen a háztól nem messze még most is jár egy gép. Érthető: végre nincs hőség, nem kell a markoló kabinjában izzadni a napsütésen. Hát ennyi. A mai nap már nem hozhat sok újat. Őrzi még néhány percig azt, amit a múltnak ad, aztán feledésbe merül. Mert az éjszaka sötétje úgy öleli át mindazt a nyüzsgést, csodát és lehetőséget, amit a nappal jelent, mint ahogy télikabát az ember testét: őrzi a melegét és nem enged be semmit kívülről, ami változtathatna vagy befolyásolhatná. Bágyadt magány veszi körül ilyenkor késő este: csak emlékmorzsái között matathat egy-egy üresedő pohár vagy néhány finom falat mellett. Az óra ketyegése, a távoli kutyaugatások vagy általában az éjszakai külvilág hangjai csak díszletei ennek az emlékbalettnek. Minden megtörtént. S most már bármi jön, csak tükörkép, visszájára fordított hímzett terítő. Rántsd le az asztalról egyetlen hirtelen mozdulattal!

Minek ártson magának akármilyen szerrel. Maga az este is módosítja a tudatot. S ahogy halad előre az idő, úgy lesznek egyre könnyebbek a mozdulatok. A fények egyre mélyebben rezonálnak lelkében, a zene hangjai pedig egyre több érzelmet szabadítanak fel benne. Már csak az a kérdés, hogy felismeri-e vagy tudja-e egyáltalán, hogy valami változást hord magában a késő esti idő múlása...

Régi éjszakák járnak a fejében. Távoli tábortüzek, s mára már feledett társaságok. Gyermekek, kik azóta felnőttek. Felnőttek, kik azóta eltűntek. Zenék, ízek, mámor; illatok, mosolyok, félszavak. A tűz fényébe mártotta arcát. Hátát a késő este hideg levegője simogatta. Egyszerű és mégis különleges pillanat volt, s érdekes volt belegondolni ebbe a kontrasztba. Közben szólt az ének, ahogyan az egy tábortűz körül illik, s nem kellett gondolni semmi másra. Napokra eltűntek a hétköznapok. Nem volt min aggódni, s nem volt ami megzavarhatta volna az estét. Minden a helyén?

Barátok arca dereng fel a múltból, s olyan szavak, amik talán valamikor megkarcolták lelke felszínét, de mára már annyira kiüresedtek, hogy szinté érteni is nehéz lenne őket. Egy-egy perc mintha megismételhetőnek tűnne, de aztán hamar rádöbben, hogy nem erre vágyik, csak átélni valamit, ami évekkel később ugyanígy mocorog benne, egy majdani álmos estén ábrándozva.

Miért kell felébredni? Miért nem lehet benne ragadni ebben az egy pillanatban? Mint légy a mézben: édes elmúlás.

Gondtalan napok jönnek azután: nem az jár a fejében, hogy mi a következő lépés, vagy mit mulasztott már el. Inkább csak hosszúra nyújtott percek, amikből végtelen sok van, s amik éppen ezért nem is túl jelentősek. Mégis kellenek ezek is, hiszen nélkülük nem ismerné fel az öröm vagy a fájdalom pillanatait az életében. Nem lehet ünnep hétköznapok nélkül. Bátorságot kell találni a holnapra, hogy elviselhesse, de ez nem tűnik nehéznek addig, amíg nem a félelem vagy a másnapi teendők miatt való aggodalom áll a középpontban. Most inkább kertek, parkok, szántóföldek kellenének, hogy keretbe fogják ezeket a napokat, s nem a sziklás táj, ami ennyire végérvényes, s változtathatatlan. Szöglet, hasadék, perem, lezárt és mégis folyamatosan megszakadó kilátás. Néha késztetést érez, hogy zerge módjára mászkáljon ezeken a sziklákon, s gyakran úgy gondolja, azt sem bánná, ha nyakát szegné egy zuhanásban. Ezért vágyik tágasabb és sík tájakra. Ahol nincsen akadálya a szemnek, s a képzelet is addig szárnyalhat, míg fáradtan földre nem rogy. Ott a holnapok is valahogyan egyértelműbbek és természetesebbek, mert nem szakíthatja meg az idő folyamatos áramlását semmilyen tátongó űr.

Hármat kiált a távolba, hátha meghallja valaki, s közelebb jön hozzá. Élvezné, ha egy ismeretlen váratlanul ajtaján kopogtatna. Vagyis inkább oda lépne a székéhez, ami a tornácon áll, s megszólítaná. Mindegy is, mit mondana elsőnek vagy utána: most nem a szavak értelme, vagy a beszélgetés tartalma, ami számít. Sokkal inkább azok hangzása, maga a hang, amit füle felfog, s ami teljesen más, mint az eddig hallottak. Hiszen a megszokott zajok sem zavarják, de jó lenne valamiféle változatosság. Nem annyira a városból ide szűrődő vagy a természet adta hangok érdeklik. Most éppen azok sem hatják meg, amiket maga hoz létre (akár közvetve, mint a zenehallgatás esetében, akár közvetlenül, mint az énekszóval, beszéddel). Más kell. Egy másik ember hangja. (Persze, ha őszinte lenne magához, akkor bevallaná, hogy nem is annyira a másik ember hangjára, sokkal inkább a társaságára vágyik – s ahhoz, hogy azt átélje, nem feltétlen van szükség beszédre.)

Hazudnod kell valami szépet. Olyat, amit azért még elhihet, de kicsit meglepő és elsőre hihetetlen. Jobb lesz a bokrok között sétálni, mint állni a szélben, mert nem a por, csak a lábnyomok tisztasága állhat a világ színe elé. Gondolj arra, hogy nincsen más lehetőség, mint ez a perc, ez a nap, vagy ez az éjszaka. Bontsd most szét apró elemeire fejedben mindazt, ami körülötted van. Vedd észre még azt is, hogy az előtted álló fák lassan nőnek, s leveleiken az erezet folyamatosan alakul, nem szimmetrikus, s nem állandó. Mert nincs, ami állna vagy végleges volna: te sem. Neveket is adhatsz a szemlélt tárgyaknak és a körülötted zajló jelenségeknek, de ez sem segíthet, mert holnap – sőt már egy perccel később is – más szavakkal kellene illetned mindezt. Hogyan nevezhetnéd ugyanúgy, ami nem ugyanaz, mint az előző pillanatban? Hát nem érted? Nem te vagy a középpontban! Még csak a közelében sem. S bár néha tényleg érted történnek mindenek, a legtöbbször nem te határozod meg, hogy milyen irányba változik az, ami körülvesz. Alakítsd először saját magadat. Egyszer talán eljutsz odáig, hogy hatni tudsz valaki másra, vagy legalább egy évek óta melletted létező tárgyra. Ennél több és nagyobb jó nem történhet veled. Minden alakítás és alakulás, ami ennél több, Isten dolga lehet csak. Állj be inkább a saját helyedre, s tartsd arcodat a napfénybe: hagyd, hogy alakulj a világ hatására, s ne te próbálj meg mindent megváltoztatni...