Az asztalon egy pohárban pihen az élet, ül a pohár alján. Ez a pohár üres? Nem lehet, hisz benne van az élet. Valakinek a nyomait viseli magán: ajkának lenyomatát, lehelete melegét… A pohár fenekén egyetlen vízcsepp, s e vízcseppben ott az egész világ.
Ha most bejönne valaki a szobába, és kezébe venné a poharat, számos dolog történhetne. Tölthet bele valamit (s nem biztos, hogy ez víz lenne), amit utána ki is ihat; de az is lehet, hogy elmosogatja a poharat, s szekrénybe zárja többi pohártársa mellé. Ez az üres pohár tehát a lehetőségek tárháza, s e bőség épp ürességében rejlik…
Esti fény öleli körül az asztalt, s a rajta felejtett poharat. Figyelem a fény változását, ahogy az éjjel közeledtével egyre fogy, s arra gondolok, hogy lassan minden homályba vész, s nem tudok majd semmit arról a pohárról, de legalább nem is lesz fontos – a béke helyreáll, mert nem zaklat a pohár…
4 megjegyzés:
tetszik, de néhány sor kiugróan racionális és megtöri a gondolatot.
de az alapgondolat tényleg jó.
ez egy amolyan racionalizáló ballada :-)
A mosogat helyett mossa-t írnék...
De amúgy néha úgy rá tudok hangolódni a hangulatokra, amiket át akarsz adni, hogy áááá. Miért nem lehetek benne, és miért nem tudom lefényképezni...
:-)
A kedvedért csinálhatunk egy fotósorozatot: minden leírt helyet megteremtünk a valóságban
:-)
Érdekes lenne
Megjegyzés küldése