Ma minden olyan bizonytalan. Luxus-pulzusa van a városnak, de lüktet, mert űzi a szél. Itthon rekedt valami titokzatos csend, s képtelen vagyok lerázni, pedig nem szívesen hallgatom néma hangjainak üres zengését. Egy ceruza táncra kel az asztalon, s az ott felejtett papírra rajzolja az éjszakai sóhajtásokat. Álmot lát egy kávéscsésze: csészealjak gurulnak le a domboldalról, s viháncolva törnek össze a lenti köveken – rövid az álom.
S odakint tombol a szél: fenyegetőzik, s játszik: rázza a fákat, recsegteti a háztetőt, nekilök a falnak, s elfújja a kalapodat – ha van… De idebent csak a hangját hallom, nyugodtan ülhetek hát emlékeim kupacán, amit itt találtam a sarokban. Ölemben egy papír várja sorsát, mely beteljesülni látszik: mind kevesebb fehér hely marad rajta, s terjed tollam könnyeinek feketéje… Nyitott könyv várja, hogy ismét föléhajoljak, s valami belső hang buzdít is erre, de egyelőre nem törődöm vele.
Megcsörren a telefon.
Beszélgetés-foszlányok jutnak el hozzám az ajtón át. Én vagyok a belső a kinthez képest, s idebentről nézve minden más kint van…
Arcok pillantanak vissza rám az asztalról. Arcok, amiket az idő helyett egy egyszerű emberi kéz rajzolt oda.
Fültő-vakarásnyi gondolkodási időt kér a lélek…
Egy költemény darabja cseng vissza fülembe: valami részeg szerepel benne, de igazán nem fontos az egész, éppen csak fel-felzörren bennem egy-egy pillanatra.
S túl kevés a fekete… – ahogy akarod.
Viszlát az űrben, maholnap…
2 megjegyzés:
:-)
ennek örültem.
végre egy valódi Szuromi.
akkor este...
köszönöm, igyekszem :-)
én még kicsit felemásnak érzem magamat, de remélem, hamarosan elmúlik, s fogok tudni használható dolgokat írni ;-)
Megjegyzés küldése