Mélyről jön az ezer csoda, amit mindenki ismerhetne, ha nem lennénk olyanok, mint az elnyomott cigi csikkek: töpörödött magunkba forduló vakok, akik csak saját magunkat vagyunk képesek megpörkölni, senki mást.
Tegnap álmomban a Földön jártam. Nem én voltam az egyetlen, de senki nem volt körülöttem. Ahogy a kihalt tájon kószáltam céltalan, megtorpantam, mert előttem valami különös dolog történt.
Virágba borult a rét. Persze joggal mondhatnád, hogy nincs ebben semmi különös. De volt: minden virág (értsd: az összes) egyszerre mozdult, mintha egy balett előadáson ülnék… S ami igazán furcsa volt: a virágok szárai emberi karok voltak, a virágok pedig maguk a nyíló öklök. Tenyérvirág-réten sétáltam, s a titkot nem látta senki más, csak én…
Mondd, miért nem tudunk megvarrni minden szakadást? A parkok a hajnali csillagfényben siratják az éjszaka hangjainak múló születését, s nem gondolnak semmire, csak a lábak halk lépéseire, s a kavics morzsolódó zörejére. Én is a porban kúszó szómorzsa akarok lenni, ami nem akad el a sárból épült falakon, hanem áttöri magát a szíved kalickáján, s felrobbantja benned az érzésaknákat. Freccsenő érzelemfoszlányokat akarok látni, ahogy beterítik teljes bensődet, és visszafoghatatlanul rád törnek.
Nem láttam én sem többet a Földből, mint te, csak a tenyérvirágok csodája ébresztette fel bennem mindazt, amit valaha még mondani tudok. A hangomat így is zsebre tette a szél, hogy elvigye gyermekeinek: legyen mivel játszaniuk – csörög.
S a rét virágai között ott sétál a hétköznapok káosza, amiből talán kinő egy új világ mire eljön a hét vége, de az is lehet, hogy minden belehullik, s mi itt maradunk a semmi közepén: ugyanaz előttünk, s a hátunk mögött. Mindegy.
Te mégis ott ülsz mellettem, s ez éppen elég lesz. Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése