Van egy hely valahol. Nem tudom, talán tényleg a mindig csodált, öreg folyam partján, amit az emberek Dunaként ismernek, s városunk alatt folyik; vagy csak a lélek egy zugában, mintegy visszaverődésként – mindenesetre van egy hely, ahol egymástól nagyon távoli világok összeérnek. A fent és a lent, a látszat és a valóság, vagy a valóság és a látszat, s mindaz, mi e két ismeretlen, s kimeríthetetlen fogalomhoz emberemlékezet óta társul. Összeér itt a valaha volt és a pillanat most-ja, a fény és a sötét, a város és a természet.
A víz felett furcsa homály, csendes őszi köd lebeg, s a parton halat sütöget a tűz felett az elfeledett nyári est. Levél zörren, s hallani, ahogy állandó fecsegéssel hömpölyög a folyó. Locsogása régi emberekről mesél, s feltöri bennünk azt a zárat, amivel a fájó emlékeket zárjuk el a világtól.
Él a városunkban egy ember. Különös maga is, a neve is. Tivadarnak hívják, s mindenki ismeri. Mintha évszázadok óta élne a csendes utcák, régi házfalak, s a kockakő határolta városban. Szeme olyan, mint azoké, akik régmúlt időkről mesélnek finom ebéd után, kényelmes székben hátradőlve a családi könnyű kedélyben. Valami titokzatos csillogás lobog ez ablak mögött, s tükrözi minden emberi szív pillanatnyi álmát.
A harang egyet kongat.
Tivadar halk, csoszogó léptei majd’ minden este felhangzanak az utcán: „csisz-csosz” – suttogja a vén cipő, mintha az aszfalttal kívánna társalogni, de az rideg, mert őrizni szeretné tekintélyét…
Esténként a partra csoszog Tivadar. Mikor leér, elsétál a gáton jobb kéz felé, az utolsó lépcsőig, majd óvatos, visszaemlékező léptekkel indul el lefelé a vízhez. Időutazás ez számára: minden lépcsővel éveket ugrik vissza, míg odalent a víz mellett le nem ül egy kőre. Eddigre lélekben visszaér a ködös múltba, ahol élete árnyéka homályosítja el a visszatekintő szemet.
A part ma is ugyanaz, mint akkor: kövek, s fák ugyan kerültek arrébb, de ez a lényegen nem változtat. Tivadar szemében minden egyformán csillog: régi idők jelennek meg előtte a víz tükrén, s a képek megelevenednek. Ez az ő magán-mozija: színek és évek futnak el szeme előtt, s megtört fényük simogatják Tivadar arcát, mint egy érdes öreg kéz.
Az árnyak és a fény összjátékából különös ringatózó képek elevenednek meg, s Tivadar szemében ott táncol a Duna minden tündére: a halk locsogás, a tábortüzek ropogása és melege, evezőcsobogás, esti szél, sirályok hangja, hajók kürtje, s minden valaha vízbefúlt ismeretlen utolsó dala.
Tivadar csak merőn nézi ugyanazt az egy pontot a Dunán, s emlékek burjánzanak fel benne.
Beszélik a városban, hogy valamikor régen Tivadarnak családja volt, s egyetlen fiával gyakran járt a partra, épp azon a helyen. Ám egy nap, amikor fia olyan tíz éves lehetett, Tivadart elnyomta az álom egy efféle délutáni parti mélázáskor. Senki nem tudja, mennyit aludt, de mikor felébredt, nem találta a fiát, csak az üres cipője hevert a kihalt parton, mint zátonyra futott páros csónak. Tivadar kétségbeesetten rohangált fel-alá a parton egész délután. Fia nevét kiáltozta, hátha előkerül valahonnan. Sorra kérdezte a járókelőket, nem látták-e fiát, de senki nem tudott neki segíteni. Mikor leszállt az este, Tivadar úgy döntött, hogy hazamegy, hiszen ma már úgysem találhatja meg a fiát.
Újra a parton, sötét éjjel van, s alig látni valamit, hiszen most a korzó ideverődő lámpafénye is csak zavarja a szemet. Tivadar kutató szeme fürkészi a láthatárt, amikor egyszer csak fia lép mellé, s mosolyogva kérdezi, mit vagy kit keres. Tivadar könnyek között öleli át fiát, aki nem igazán érti, mi is történik vele. Meg is kérdezi. Tivadar pedig válaszol neki:
– Fiam, azt hittem, hogy elvesztettelek. El sem tudtam képzelni, merre lehetsz, hiába kiáltottam neved, nem találtalak, csak üres cipőid tátongó sírverme tekintett rám vádlón.
– Bocsánat apa, amiért megijesztettelek: a parti homok simogatását kívántam érezni, ezért vettem le a cipőm. Betévedtem az erdőbe is, s ott egy szép fa alatt elnyomott az álom, ezért nem hallottam kiáltozásodat.
– Máskor ne tegyél ilyet! Szegény apád halálra rémült.
Tivadar az ágyában ébredt: „Álmodtam, vagy most álmodom? Az imént szép volt, s most itt a fájdalom. Fiam nincs velem, pedig most öleltem. Vagy rémálom csupán mindez?”
S megint a parti kövek között. Robogó szél üldözi Tivadart, aki rohan a kihalt korzón. Ordít. Hangját azonban elnyeli a dunai köd, s fia nem felel. Távoli kacagás, s városi zaj tompa hangja verődik vissza Tivadar félig tébolyult elméjéről, mint valami falról. Az álommal küzd, mégsem mer elaludni.
A Duna könyörtelenül folyik, s hatalmasabbnak tűnik, mint eddig valaha. Nem árul el semmit, s nem mutatja meg a valóságot. Tivadar összeroskad, s zokog a porban.
Megint otthon az ágyban találja magát. „Mi a valóság?!” „Hol vagy, fiam!” A szív érzi, de az ész nem képes felfogni, s nem is akarja, mert most is fáj…
A harang kettőt kongat.
Tivadar azóta minden este elballag arra a helyre, nézi a vizet, s csak a szeme csillog, de keze néha görcsösen kapaszkodik saját lábába, mintha fuldoklás közben keresne biztos kapaszkodót.
A fény magával viszi a reggeli ködben az emlékek sötétjét, az éjjel pedig visszaadja a szív fájdalmát. Kövek táncolnak az éjszaka álmos fényében, s Tivadar alakja jelenik meg a lépcsőn, felfele jövet: arcán fia tekintete pihen, s egy macska rémülten szalad végig a gáton.
A harang hallgat.
4 megjegyzés:
Egy ilyen pályázatnál megmondják, hogy MIÉRT az lett az első, és MIÉRT nem lett első egy másik mű?
nem. nem mondtak semmit. de mondjuk nem is csodálom, mert nem a szó szoros értelmében szakmai zsűri volt: pl. egyetlen író sem volt benne, vagy efféle.
Akkor talán meg sem próbáltak nem szubjektíven ítélni.
Meg azt nem értem még, hogy éjjel ti MIÉRT nem alusztok...
én épp lefeküdni mentem, mikor megláttam, hogy jé még be van kapcsolva a gép, s akkor már gyorsan néztem leveleket, meg egyebet... :-)
Megjegyzés küldése