Foszlott reggeleken ültem
tenyeremben a tegnap porával
s mosolyogtam magamban
szembesülve a létmorzsával.
Ásott földjei között a fénynek
táncot jár a végtelen érték
űzött lélegzetben, szívós lélekkel
újra meg újra alakul a mérték.
Csendes padok között, zajos parkokban
ebédelnek az öreg városi galambok
asztalt terít eléjük az élet
amit tegnap a város itt hagyott.
Fegyvertelen fenyegetőzéseimet
most mégis megtartom magamnak
nehogy megfertőzzék a csendet
nehogy akaratlanul ártsak magamnak.
A léttalány, mi úgy öleli át
szívem
mint hajnali köd a szerelmes fákat
már nem is tűnik megoldhatatlannak
csak meg kell találni az elszórt
morzsákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése