NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK

Semmi hasznos, csak a magáért beszélő szavak, vagy azok a dallamok, miket füle még éppen meghall. Ennyi juthat mostanra, s ennyi mehet máskor is, mert nem ő az, ki értelmet kíván önteni mások fejébe, vagy megtalálni valami kimondott vagy ki nem mondott – és talán ki sem mondható – igazságot. Csak egymás után vet papírra szavakat, s közben abban bízik, hogy kirajzolódik belőlük valami, ami másokat is gyönyörködtet. Éppen úgy, ahogyan a vászonra felvitt festékfoltok és -vonalak segítségével létrejön egy kép.

Odakint csak az ellentmondást nem tűrő napsütés, bent a szobában viszont könnyű szellő a nyitott ablakoknak és a kereszthuzatnak köszönhetően. Nincs csend, mert szól a zene, de ez már valahogy részévé vált a körülötte lévő hangoknak: mint a madárcsicsergés, ami behallatszik az ablakon. Talán nincs is igazi csend sohasem, vagy nagyon fáj. S talán nem is az a fontos, hogy mennyi hang, zörej vagy zaj vesz körül, hanem azok minősége, üzenete. Mert ez az, ami eltereli a figyelmet, ami zavar, ami elnyomja a belső hangokat – nevezhetjük léleknek vagy lelkiismeretnek is. S így is tudja, hogy mindjárt mennie kell, minek hát akkor a csend. Sokkal jobban zavarja, hogy a szemüvege apró mocsokfoltjai miatt nem lát tisztán; pedig ha nem tudatosítaná magában ezeket a foltokat, talán észre sem venné: megszokná, hogy ennyit és ilyen módon lát.

Néha úgy izzik benne valami indulat, mint ahogy télen a fog vacog, vagy a mámor tép, mikor nincs és nem is lehet semmi kiútja. Enni kéne adni ennek a belső bestiának, engedni, hogy zabáljon fel bármit, ami elé kerül; mégis a józan ész azt súgja, hogy vissza kell szorítani, elnyomni, megölni, ha lehet... Türelemre, nyugalomra van szükség, nem indulatra: hallgatni a madarakat, nézni az eget vagy bármi, ami segíthet, hogy legyűrje a féktelennek tűnő dühöt, ezt a formátlan, tomboló és rombolni vágyó erőt.

Ordítani akar, de nem jön ki hang a torkán. Ugrálni volna kedve, de tudja, hogy bolondnak néznék azok, kik körülötte sétálnak, ülnek, olvasgatnak – egyáltalán léteznek – ebben a parknak csúfolt nyomokban zöld növényeket is felvonultató sarkában az idegen városnak.

Távolabb focizó fiúk kiabálnak. Nem minden szó jut el hozzá, de nem is mindnek örülne. Pedig legszívesebben ő is hasonlóakat mondana, csak visszafogja valami, amit a múltból hurcol magával, s talán a legjobb szó rá a jólneveltség (ha van egyáltalán ilyen...).

Most kéne tűzifát hasogatni egy órán át, de ez nem lehetséges: nincs mit és nincs mivel vágni; s egyáltalán minek is. S ez az utolsó gondolat valahogyan tanyát ver a fejében, mint egy idegen földön járó felfedező: elidőzik, s elgondolkodik a hosszabb távú letelepedésen is. Innentől kezdve a dühöt, a formátlan indulatot lassanként felváltja valami tétovaság, valami, ami nem enged cselekedni, szinte még a szükséges tetteket is megakadályozza.

 – Aztán otthon mégis csend –

Éjszaka végre. Nyugalom. Vége a robotnak. Persze van, ki ilyenkor is dolgozik. Tudja, sőt láthatja is, hiszen a háztól nem messze még most is jár egy gép. Érthető: végre nincs hőség, nem kell a markoló kabinjában izzadni a napsütésen. Hát ennyi. A mai nap már nem hozhat sok újat. Őrzi még néhány percig azt, amit a múltnak ad, aztán feledésbe merül. Mert az éjszaka sötétje úgy öleli át mindazt a nyüzsgést, csodát és lehetőséget, amit a nappal jelent, mint ahogy télikabát az ember testét: őrzi a melegét és nem enged be semmit kívülről, ami változtathatna vagy befolyásolhatná. Bágyadt magány veszi körül ilyenkor késő este: csak emlékmorzsái között matathat egy-egy üresedő pohár vagy néhány finom falat mellett. Az óra ketyegése, a távoli kutyaugatások vagy általában az éjszakai külvilág hangjai csak díszletei ennek az emlékbalettnek. Minden megtörtént. S most már bármi jön, csak tükörkép, visszájára fordított hímzett terítő. Rántsd le az asztalról egyetlen hirtelen mozdulattal!

Minek ártson magának akármilyen szerrel. Maga az este is módosítja a tudatot. S ahogy halad előre az idő, úgy lesznek egyre könnyebbek a mozdulatok. A fények egyre mélyebben rezonálnak lelkében, a zene hangjai pedig egyre több érzelmet szabadítanak fel benne. Már csak az a kérdés, hogy felismeri-e vagy tudja-e egyáltalán, hogy valami változást hord magában a késő esti idő múlása...

Régi éjszakák járnak a fejében. Távoli tábortüzek, s mára már feledett társaságok. Gyermekek, kik azóta felnőttek. Felnőttek, kik azóta eltűntek. Zenék, ízek, mámor; illatok, mosolyok, félszavak. A tűz fényébe mártotta arcát. Hátát a késő este hideg levegője simogatta. Egyszerű és mégis különleges pillanat volt, s érdekes volt belegondolni ebbe a kontrasztba. Közben szólt az ének, ahogyan az egy tábortűz körül illik, s nem kellett gondolni semmi másra. Napokra eltűntek a hétköznapok. Nem volt min aggódni, s nem volt ami megzavarhatta volna az estét. Minden a helyén?

Barátok arca dereng fel a múltból, s olyan szavak, amik talán valamikor megkarcolták lelke felszínét, de mára már annyira kiüresedtek, hogy szinté érteni is nehéz lenne őket. Egy-egy perc mintha megismételhetőnek tűnne, de aztán hamar rádöbben, hogy nem erre vágyik, csak átélni valamit, ami évekkel később ugyanígy mocorog benne, egy majdani álmos estén ábrándozva.

Miért kell felébredni? Miért nem lehet benne ragadni ebben az egy pillanatban? Mint légy a mézben: édes elmúlás.

Gondtalan napok jönnek azután: nem az jár a fejében, hogy mi a következő lépés, vagy mit mulasztott már el. Inkább csak hosszúra nyújtott percek, amikből végtelen sok van, s amik éppen ezért nem is túl jelentősek. Mégis kellenek ezek is, hiszen nélkülük nem ismerné fel az öröm vagy a fájdalom pillanatait az életében. Nem lehet ünnep hétköznapok nélkül. Bátorságot kell találni a holnapra, hogy elviselhesse, de ez nem tűnik nehéznek addig, amíg nem a félelem vagy a másnapi teendők miatt való aggodalom áll a középpontban. Most inkább kertek, parkok, szántóföldek kellenének, hogy keretbe fogják ezeket a napokat, s nem a sziklás táj, ami ennyire végérvényes, s változtathatatlan. Szöglet, hasadék, perem, lezárt és mégis folyamatosan megszakadó kilátás. Néha késztetést érez, hogy zerge módjára mászkáljon ezeken a sziklákon, s gyakran úgy gondolja, azt sem bánná, ha nyakát szegné egy zuhanásban. Ezért vágyik tágasabb és sík tájakra. Ahol nincsen akadálya a szemnek, s a képzelet is addig szárnyalhat, míg fáradtan földre nem rogy. Ott a holnapok is valahogyan egyértelműbbek és természetesebbek, mert nem szakíthatja meg az idő folyamatos áramlását semmilyen tátongó űr.

Hármat kiált a távolba, hátha meghallja valaki, s közelebb jön hozzá. Élvezné, ha egy ismeretlen váratlanul ajtaján kopogtatna. Vagyis inkább oda lépne a székéhez, ami a tornácon áll, s megszólítaná. Mindegy is, mit mondana elsőnek vagy utána: most nem a szavak értelme, vagy a beszélgetés tartalma, ami számít. Sokkal inkább azok hangzása, maga a hang, amit füle felfog, s ami teljesen más, mint az eddig hallottak. Hiszen a megszokott zajok sem zavarják, de jó lenne valamiféle változatosság. Nem annyira a városból ide szűrődő vagy a természet adta hangok érdeklik. Most éppen azok sem hatják meg, amiket maga hoz létre (akár közvetve, mint a zenehallgatás esetében, akár közvetlenül, mint az énekszóval, beszéddel). Más kell. Egy másik ember hangja. (Persze, ha őszinte lenne magához, akkor bevallaná, hogy nem is annyira a másik ember hangjára, sokkal inkább a társaságára vágyik – s ahhoz, hogy azt átélje, nem feltétlen van szükség beszédre.)

Hazudnod kell valami szépet. Olyat, amit azért még elhihet, de kicsit meglepő és elsőre hihetetlen. Jobb lesz a bokrok között sétálni, mint állni a szélben, mert nem a por, csak a lábnyomok tisztasága állhat a világ színe elé. Gondolj arra, hogy nincsen más lehetőség, mint ez a perc, ez a nap, vagy ez az éjszaka. Bontsd most szét apró elemeire fejedben mindazt, ami körülötted van. Vedd észre még azt is, hogy az előtted álló fák lassan nőnek, s leveleiken az erezet folyamatosan alakul, nem szimmetrikus, s nem állandó. Mert nincs, ami állna vagy végleges volna: te sem. Neveket is adhatsz a szemlélt tárgyaknak és a körülötted zajló jelenségeknek, de ez sem segíthet, mert holnap – sőt már egy perccel később is – más szavakkal kellene illetned mindezt. Hogyan nevezhetnéd ugyanúgy, ami nem ugyanaz, mint az előző pillanatban? Hát nem érted? Nem te vagy a középpontban! Még csak a közelében sem. S bár néha tényleg érted történnek mindenek, a legtöbbször nem te határozod meg, hogy milyen irányba változik az, ami körülvesz. Alakítsd először saját magadat. Egyszer talán eljutsz odáig, hogy hatni tudsz valaki másra, vagy legalább egy évek óta melletted létező tárgyra. Ennél több és nagyobb jó nem történhet veled. Minden alakítás és alakulás, ami ennél több, Isten dolga lehet csak. Állj be inkább a saját helyedre, s tartsd arcodat a napfénybe: hagyd, hogy alakulj a világ hatására, s ne te próbálj meg mindent megváltoztatni...

Elfelejtettem

Én akkor már nem mozogtam. Ő belépett, megemelte a kalapját. Hogy semmi választ nem kapott, csöndes mozdulatokkal vette le kabátját (azt hitte tán, hogy alszom?), felakasztotta a szegre, mely fogasként adta magát, más alkalmatosság nem lévén idebenn. Miután e rituáléját végigjárta az érkezésnek, végül leült egy ott álló rozoga székre és várt.

     Csönd.

Egy légy zizzen az ablakpárkányon. Vagy egy valaha volt légynek elfelejtett hangja most visszhangozza saját magát, mint valami régen énekelt népdalt.

Mindez nem zavarta meg csöndes várakozásában, mozdulatlanul ült a széken egy fél órán át. Akkor lassan felállt, átment a konyhába (ha nem nagyképűség ezt mondani arra, hogy az egyetlen szoba egyik sarkában lévő rezsóhoz lépett...). Halk és lassú mozdulatokkal (mint ravatalozóban a rokonok) kávét készített magának. A kávé gőzölgött. Szinte éreztem az illatát, s láttam lágyuló barna színét.

Kezében a gőzölgő kávéval visszaereszkedett a magányosan rogyadozó székre.

     Csönd.

A csöndet néha apró mozdulatainak halk zöreje törte meg. Ruha-susogás, kanál zörrenés, kávé-hörpentés – csönd; majd megint: ruha-susogás, kanál zörrenés, kávé-hörpentés – csönd.

Telik az idő. Odakint lassan sötétedik. Idebent gyorsabban, de odaát már egész világos van.

Ő meg csak ül, s várja, hogy ne történjen valami; várja, hogy végre abbahagyja a várakozást. Ami most mozdul, az is csak a mozdulatlanság súlyát növeli. Ez ugyanis mindent áthat, s nem lehet előle menekülni.

A rét virága elhervad és kókadtan földrerogy, amikor eljön a pillanat, s beteljesítette feladatát. Felette a fa, az ég és a fény azonban folytatja azt, amihez ért: vár tovább – csöndes mozdulatlanságban táncolva, ahogy a szél és az idő a mozgást meghatározza és adja.

Elfelejtettem, hogy lenni milyen csodás...

Triptichon

Elérhető itt.

Pillanatkabátomba burkolva

Meg akarom írni a fák és a füvek zöldjét, a város utcakövének elfelejtett csöndjét, a padok deszkáinak reccsenését, a harangok kongását; mindazt, ami körbevesz. Az életet nem ismerem, nem írhatok hát róla – maradnak az álmok, s az álmokban szőtt mesék. Azt akarom, hogy mindent ismerj, amit ismerek, s mindent megérts, amit kicsit is értek, vagy legalább sejtek.

>>>>>O<<<<<

(Reggel nem értettem még én sem a mai nap titkát. Most azonban este van, s a titok nem titok többé – mindent értek.

Ezért az estéért indult el a nap reggel, én is ezért keltem fel…)

A templom lábainál ültem, az öregszagú kapu előtt. Magamba szívtam az este minden hangját, s csendjét, illatokat és fényeket. Ha egy ember most erre járna, nem értené, mi történik. Mellém ült ugyanis minden, ami a város létét adja: házak szelleme, az utcák zaja, s éjszakai csendje, a Duna haragja és békéje, s a boltok kihalt, tömött üressége. Minden, amiből ráismerhetsz e helyre.

Távoli zeneszó úszott el fülemig, mint valami hordalékfa áradáskor: lassan, ám mégis elérve a partot, s felkeltve az ott állók figyelmét – már akik képesek még figyelni, s nem vette el kedvüket a mindennapok szürkesége.

A tér másik sarkán, a lámpa fényében Valaki tűnt fel. Zsebre tett kézzel lépkedett az öreg köveken, majd hátát a mellvédnek vetve a templom tornyára meredt. Talán a toronyórát leste, ahogy a mutatók mozogtak.

Épp egészet ütött a harang: este 11 óra. Valaki megfordult, s a mellvédnek támaszkodva a város felé kezdett nézelődni. Vagy tán csak gondolataiba mélyedve bámult bele az éjszakai sötétbe. Nem vett ugyanis észre, s én nem akartam magamra felhívni a figyelmét. Szerettem nézni, ahogy elmélkedik. Ha nem is tudtam, hol járhatnak gondolatai, testtartásából, arckifejezéséből (ha láttam) sejthettem valamit. Hosszú, vállára hulló haját meglibbentette az esti szél (mostanában nemigen járhatott fodrásznál – régen nem így nézett ki), s én tudtam, hogy a szél nyomán a dolgok mulandóságán gondolkodik. Bagatell…

Megfordult, s elindult egyenesen felém, mintha kezdettől fogva tudta volna, hogy ott ülök, s már eleve csak azért jött volna fel a templomdombra, hogy velem beszélhessen. (Talán a mellvédhez is csak azért ment, hogy időt nyerve gondolatait összeszedje…)

– Meddig tart a pillanat csodájának lobbanó fénye, melynél meglátjuk, s megértjük a világ összefüggéseit?

E kérdése váratlanul ért, láthatta is rajtam, mert megismételte, s hozzátette:

– Meddig tart, s mikor jön el?

– Nem tudom, – feleltem végül – de egy biztos: mindenki azt gondolja, hogy ez valami különös pillanat lesz, pedig alig fog különbözni az élet bármelyik másik másodpercétől. Hisz mindegyik kiváló alkalom arra, hogy megértsünk valamit, amit soha korábban nem értettünk…

– Ezt szépen mondtad – válaszolta Valaki kis gondolkodás után – Magam is hasonlókat gondoltam az imént.

Csönd.

Csak a város zaja, s néhány éjszakai kóborló (talán részegek is) hangja hallatszik, s a csonka Hold halvány fénye próbál eljutni szemünkön át az agyunkig (vagy a szívünkig?).

– Nincs kedved lejönni a partra? – kérdezte aztán Valaki – Megnézhetnénk a csillagok ősi tükör-táncát, vagy talán találunk néhány elfelejtett játékszert, melyekkel kedvünkre tölthetjük időnket.

Hát lementünk a Duna partjára. Ott sétálgattunk a parti kavicsok, kövek közt, s hallgattuk a folyó örök mondókáját. A mesét, amit mindig újra kezd, s folyton mesél, amíg valami rendkívüli nem történik, hogy megtörje a már kialakult rendet.

A Dunában persze nem volt semmi különös. Ismertük már jól: Valaki is, én is. Ismertük a vize hangját és hidegét, sodrása erejét, s mindazt a csodát, ami partjánál történik az emberrel. Itt ugyanis mindenki megértheti a múlt és a jelen találkozását, s a világok határának elmosódását.

Hajó.

Szeretném tudni, hogy milyen nagyra képes felnőni bennünk a hideg borzalom, amikor meglátjuk majd a hajnali fényben a szelek indulási helyét, s a felhőt, ami az esőket adja…

Valaki csendesen aludt mellettem a fűben, miközben szememben a csillagok visszatükrözött fénye táncolt, ahogy a Dunáról lepattant.

Darabos vázlaton

Persze a reggelek még mindig túl hamar érkeznek, s igazán nem tudhatod, hogy mikor lesz vége az álmaidnak. A polcon ott ülnek sorra a múlt morzsái, mint a jól nevelt könyvek, amikbe csak bele kell lapozni, hogy valami volt előkerüljön…

Térképet rajzoltam az égre, de az ég kifordult térképem alól, s most ott lebeg a semmiben, mert még azt sem tudja, hogy leessen-e. Holnapra aztán minden teljesen más lesz, s a térképem is talál magának helyet, hogy újra mutassa nekem az utat az X-szel jelölt hely felé, ahol ismeretlen kincseket találhatok.

Össze, össze, össze

Talpra állítom a kidőlt fákat, hogy árnyékukban leülhessek, egy könyvet kezembe vehessek, s ne kelljen semmi másra gondolnom, csak ara, ami az előttem éltek fejéből kihullt, mert nem tudott bennmaradni. Ha pedig végeztem, ott hagyom a talpra állított fákat, hadd üljön alájuk más is…

Nem mondtam én semmit, csak a hangom játszott a szélben, s most valami farkasverem mélyén táncol, mint egy eszelős szendvics: darabjaira hullik, ha fel nem kapjátok. Pillanatokat morzsolok a fejemre, hátha nem felejtek el semmit…

Darabokból állnak a testek, s minden, amit valaha alkottak. Válaszd hát el egymástól a részeket, s külön-külön is szemléld meg őket, majd pedig gyúrd újra eggyé: világítani fognak a sötétben, s nem kell félned, hogy valamit nem találsz meg.

Pirkadatpattanás potyog a porba, mint a vakolatmorzsák az öreg falakról a padlóra... Szerintem nem téptem szét eléggé még a hajnal rakétáit: valami bent maradt, s az éjszaka lenyelte egészen. Talán éppen egy fontos darabot a mából – sose fogjuk megtudni…

Mondtam már, hogy zöld a rét a nyárban?

Telefonszám-ballada

Virághavazás, vagy amolyan igazi vizes eső? Ha már lehet választani, akkor inkább az első. De a minap mindkettőből kijutott nekem. Az erdő mégis gyönyörűen harsogott a zöldektől, s amikor a nap is rávetett egy pillantást, visszatükröződött a szemem fénye a száradó cseppeken. Falevélmeséket hallgathattam, s láttam úszni a levegőben a madarak hangját.
A történet amúgy végtelenül egyszerű: éppen annyira, amennyire a helyszín kuszán bonyolult és levelekben, ágakban gazdag.
Valaki végig ott volt. A hátam mögött jött, s néha vállamra tette a kezét. S csöpögött az eső: hajamból szemembe folyt a víz, mindenem nyirkos, vagy egyenesen nedves volt. Rá kellet döbbennem, hogy szeretem az életem. Akkor is, ha nem annyira egyszerű, vagy nincs éppen minden mondat végén ott a maga pontja. Tulajdonképpen még a szerteszakadt, s porrá hullt mondatrongyokat is szeretem, mindenre jók: bármi lehet belőlük, amolyan instant mondatok; csak egy kis gondolatot kell hozzájuk önteni víz gyanánt, hogy a porból újra összeálljanak egész, s kézzelfogható mondattá. A mondatporoknál már csak a szóködöket, s a dallamcseppeket szeretem jobban. Ezek között szívesen turkálok naphosszat is, ha van rá időm, mert annyi érdekeset lelhet az ember. Épp az imént is elmélyedtem e kutakodásban, s találtam is néhány darabot, melyet igyekszem eltenni, hátha jó lesz még valamire…
Cseresznye, meggy, alma – nem látom a szátok előtt az élet magvait. Hol vannak a reggeli tépettségek? Ki rejtette el a honnan-t és a hová-t? Valaki, nálad vannak? Adj választ a kérdésekre, ha már itt állsz a hátam mögött! Csak egy lépés kell még, s összeütközünk.
Telefonszámok között úsztam az éjjel. Holnap ébren nézem a vonalat.

Fa-kotta boldog dallamai

Már megint az az üres koppanás, ami semmit nem mond el, csak sértően, s bántóan zavarja fel az emberi idegeket. Valahonnan előjöhetne már egy megoldó mosoly, mert a tavasz is csak három hónap, s a nyárban izzad az ember arcizma is. Egy felfedezés, vagy valaki álarcledobása segíthetne a roskadó halogatásnak idebenn. Legalább nem volna a robbanás minden percben olyan fenyegető közelségben.
Már alszik minden hang, de mégis van egy döbögés, ami tovább szól. Tudom azt is, hogy honnan ered, s hálámat nem is vagyok képes eléggé kifejezni, hiszen sosem tudom meg a mai eszemmel, hogy milyen lenne, ha ez nem volna. Akkor már nincs semmi, amit eszemmel felfoghatnék… Szóval az igazi lényeg megint rejtve marad, mint annyi mindenben, amivel az ember elméje foglalkozni kezd.
Egyszer mondtam egy angyalnak, hogy vigyen el engem a hátán a rengetegbe. Nem akarta, s végül nem is vitt el odáig, de együtt megközelítettük, s megnézhettem a határát: már az is annyira felfoghatatlan volt, s annyira megragadóan szép, hogy valószínűleg sosem fogom elfelejteni.
Valami fáradtság ült most mellém, s átkarolja vállamat. Érzem, ahogy arcomba susog, de én még nem hagyhatom magam, hiszen vár a világ, s tombol a kinti hang: nem hagyhatom magára a fákat, amiket még nem is láttam. Ha ismerhetném őket, már mennyivel könnyebb helyzetem volna: nem ülnék itt, ha megtaláltam volna a tökéletes ágat…
Tudod, hogy mindennek a mélyén egy hatalmas gyökér él, s mozgatja mindezt? Téged is. Egy fordított gyökér, mely az égben ered, s a világnak szállítja a nedveket, hogy élete legyen. Egy cseppje vagy te is, s én is. Oldalán végigcsurogva érkeztünk erre a világra, hogy elérve erőnk végét egyszer majd visszacsurdogáljunk: így leszünk tápláléka a jövőnek.
S kopog. Ki az? Valaki? Nem, ő ma nem jön, mert ma a fáké a terep. Majd talán holnap, vagy holnapután újra találkozunk vele is. Addig kipihenheti a múlt hét fáradalmait, s felkészülhet egy újabb harcra, vagy új örömre, csodára, ami jön…
Ismeretlen ismerős dalok szólnak, s én már itt sem vagyok.