Van egy hely valahol. Nem tudom, talán tényleg a mindig csodált, öreg folyam partján, amit az emberek Dunaként ismernek, s városunk alatt folyik; vagy csak a lélek egy zugában, mintegy visszaverődésként – mindenesetre van egy hely, ahol egymástól nagyon távoli világok összeérnek. A fent és a lent, a látszat és a valóság, vagy a valóság és a látszat, s mindaz, mi e két ismeretlen, s kimeríthetetlen fogalomhoz emberemlékezet óta társul. Összeér itt a valaha volt és a pillanat most-ja, a fény és a sötét, a város és a természet.
A víz felett furcsa homály, csendes őszi köd lebeg, s a parton halat sütöget a tűz felett az elfeledett nyári est. Levél zörren, s hallani, ahogy állandó fecsegéssel hömpölyög a folyó. Locsogása régi emberekről mesél, s feltöri bennünk azt a zárat, amivel a fájó emlékeket zárjuk el a világtól.
Él a városunkban egy ember. Különös maga is, a neve is. Tivadarnak hívják, s mindenki ismeri. Mintha évszázadok óta élne a csendes utcák, régi házfalak, s a kockakő határolta városban. Szeme olyan, mint azoké, akik régmúlt időkről mesélnek finom ebéd után, kényelmes székben hátradőlve a családi könnyű kedélyben. Valami titokzatos csillogás lobog ez ablak mögött, s tükrözi minden emberi szív pillanatnyi álmát.
A harang egyet kongat.
Tivadar halk, csoszogó léptei majd’ minden este felhangzanak az utcán: „csisz-csosz” – suttogja a vén cipő, mintha az aszfalttal kívánna társalogni, de az rideg, mert őrizni szeretné tekintélyét…
Esténként a partra csoszog Tivadar. Mikor leér, elsétál a gáton jobb kéz felé, az utolsó lépcsőig, majd óvatos, visszaemlékező léptekkel indul el lefelé a vízhez. Időutazás ez számára: minden lépcsővel éveket ugrik vissza, míg odalent a víz mellett le nem ül egy kőre. Eddigre lélekben visszaér a ködös múltba, ahol élete árnyéka homályosítja el a visszatekintő szemet.
A part ma is ugyanaz, mint akkor: kövek, s fák ugyan kerültek arrébb, de ez a lényegen nem változtat. Tivadar szemében minden egyformán csillog: régi idők jelennek meg előtte a víz tükrén, s a képek megelevenednek. Ez az ő magán-mozija: színek és évek futnak el szeme előtt, s megtört fényük simogatják Tivadar arcát, mint egy érdes öreg kéz.
Az árnyak és a fény összjátékából különös ringatózó képek elevenednek meg, s Tivadar szemében ott táncol a Duna minden tündére: a halk locsogás, a tábortüzek ropogása és melege, evezőcsobogás, esti szél, sirályok hangja, hajók kürtje, s minden valaha vízbefúlt ismeretlen utolsó dala.
Tivadar csak merőn nézi ugyanazt az egy pontot a Dunán, s emlékek burjánzanak fel benne.
Beszélik a városban, hogy valamikor régen Tivadarnak családja volt, s egyetlen fiával gyakran járt a partra, épp azon a helyen. Ám egy nap, amikor fia olyan tíz éves lehetett, Tivadart elnyomta az álom egy efféle délutáni parti mélázáskor. Senki nem tudja, mennyit aludt, de mikor felébredt, nem találta a fiát, csak az üres cipője hevert a kihalt parton, mint zátonyra futott páros csónak. Tivadar kétségbeesetten rohangált fel-alá a parton egész délután. Fia nevét kiáltozta, hátha előkerül valahonnan. Sorra kérdezte a járókelőket, nem látták-e fiát, de senki nem tudott neki segíteni. Mikor leszállt az este, Tivadar úgy döntött, hogy hazamegy, hiszen ma már úgysem találhatja meg a fiát.
Újra a parton, sötét éjjel van, s alig látni valamit, hiszen most a korzó ideverődő lámpafénye is csak zavarja a szemet. Tivadar kutató szeme fürkészi a láthatárt, amikor egyszer csak fia lép mellé, s mosolyogva kérdezi, mit vagy kit keres. Tivadar könnyek között öleli át fiát, aki nem igazán érti, mi is történik vele. Meg is kérdezi. Tivadar pedig válaszol neki:
– Fiam, azt hittem, hogy elvesztettelek. El sem tudtam képzelni, merre lehetsz, hiába kiáltottam neved, nem találtalak, csak üres cipőid tátongó sírverme tekintett rám vádlón.
– Bocsánat apa, amiért megijesztettelek: a parti homok simogatását kívántam érezni, ezért vettem le a cipőm. Betévedtem az erdőbe is, s ott egy szép fa alatt elnyomott az álom, ezért nem hallottam kiáltozásodat.
– Máskor ne tegyél ilyet! Szegény apád halálra rémült.
Tivadar az ágyában ébredt: „Álmodtam, vagy most álmodom? Az imént szép volt, s most itt a fájdalom. Fiam nincs velem, pedig most öleltem. Vagy rémálom csupán mindez?”
S megint a parti kövek között. Robogó szél üldözi Tivadart, aki rohan a kihalt korzón. Ordít. Hangját azonban elnyeli a dunai köd, s fia nem felel. Távoli kacagás, s városi zaj tompa hangja verődik vissza Tivadar félig tébolyult elméjéről, mint valami falról. Az álommal küzd, mégsem mer elaludni.
A Duna könyörtelenül folyik, s hatalmasabbnak tűnik, mint eddig valaha. Nem árul el semmit, s nem mutatja meg a valóságot. Tivadar összeroskad, s zokog a porban.
Megint otthon az ágyban találja magát. „Mi a valóság?!” „Hol vagy, fiam!” A szív érzi, de az ész nem képes felfogni, s nem is akarja, mert most is fáj…
A harang kettőt kongat.
Tivadar azóta minden este elballag arra a helyre, nézi a vizet, s csak a szeme csillog, de keze néha görcsösen kapaszkodik saját lábába, mintha fuldoklás közben keresne biztos kapaszkodót.
A fény magával viszi a reggeli ködben az emlékek sötétjét, az éjjel pedig visszaadja a szív fájdalmát. Kövek táncolnak az éjszaka álmos fényében, s Tivadar alakja jelenik meg a lépcsőn, felfele jövet: arcán fia tekintete pihen, s egy macska rémülten szalad végig a gáton.
A harang hallgat.
