Hegycsúcsról nézni szét

(Fényképalbum)

Honnan tudhatnám, hogy ténylegesen mi vár rám? A jövőmet persze tudom alakítani, tervezhetek, s álmodozhatom is, de hogy végül is mi lesz, azt nem láthatom előre. Vannak célkitűzések, s kellenek is még, de mi lesz, ha egyiket sem érem el? Akkor valamit elrontottam, vagy pedig hibás célokat fogalmaztam meg, s olyanokra vágytam, amire nincs is affinitásom, küldetésem, vagy bármi? S vajon mi a helyzet a múltammal? Vajon arról állíthatok-e bármit biztosan? Mi van, ha rosszul emlékszem? Mi van, ha nem is úgy történt, mint ahogy én gondolom? Vagy az is lehet, hogy nem emlékszem rosszul, s az én olvasatomban valóban úgy történt egy esemény, de valaki másnak más volt ugyanez. Lehet, hogy én annyira sajátos nézőpontból nézem a megtörténteket, s annyira csak a számomra fontos részleteket hangsúlyozom ki, hogy ezáltal már torzul a kép. Az idő múlását nem tagadhatom le. Látni, érezni, unalmasabb napokon szinte hallani lehet. S ez persze nem a „Régen minden jobb volt!” sóhaja, amit oly sokan komolyan gondolnak. Nem hiszem, hogy el kellene döntenem mi jobb, vagy rosszabb. Nem hiszem, hogy tudhatom, a most tényleg jobb vagy rosszabb, mint a múlt. Most pedig éppen csak egy történetet szeretnék elmesélni. Sőt, talán nem is annyira elmesélni, mint néhány vázlatos mondattal megörökíteni, szóvá tenni. És talán nem is történetet, csak néhány benyomást, eseményt, ami vagy megtörtént vagy megtörténhetett volna.

A játszótér már kihalt volt, gyerekek nem jártak oda, hiszen a környéken nem is igen laktak. Néhány kamasz még megjelent időnként, hogy valami titkos helyen tudja elfogyasztani, amit éppen kívánt. Aztán körbekerítették a telket, de még sokáig semmi nem történt, nem kezdtek hozzá semmiféle munkálathoz, csak a gaz lepte egyre a régi mászókát, s a hinta lábát. Időnként bemásztunk a kerítésen, mert képzeletünkben ez a tett már önmagában is izgalmas volt, s fokozta az élményt. Pedig odabenn nem csináltunk semmit. Legalábbis külső szemlélő számára – sőt visszatekintve magam számára sem – semmi olyan nem történt, ami említésre méltó lenne. Átvágtunk a gazos telken, az egykori játszótér romjai között, s a terület átellenes sarkában letelepedtünk a bokrok és fák takarásában. Itt tulajdonképpen teljes biztonságban éreztük magunk, mert sehonnan nem láthatott minket senki. Időnként hoztunk magunkkal valami „ellátmányt” (kenyeret, szalonnát, kolbászt, mikor mit), s tüzet rakva megsütöttük. Tudtuk, hogy a füstöt sem fogja senki észrevenni: kevesen is jártak arra (a szomszédban is üres telkek, meg elhagyatott régi épületek álltak), a bozót is takart, meg aztán fényes nappal amúgy is kevésbé látszik a füst. Különösen egy városban.

Az is lehet, hogy csak annyit tudok végül elmondani, hogy történt, történhetett volna olyasmi, ami említésre méltó. Talán a lényeg nem is az, hogy mi játszódott le egy valós vagy elképzelt helyen és időpillanatban, hanem sokkal inkább az, hogy ezekből mi az, ami itt és most is annyira hat, hogy úgy érezhetem megzendül bennem egy húr. Mint mikor a zenész még csak éppen kezébe vette a hangszert, talán még a zenélés szándéka sem érlelődött meg benne, de önkéntelenül megindult a tétova-megszokott mozdulat, melynek folyományaként végül megszólal az első hang. Az elsőt pedig követheti a második, s továbbiak. Éppen ebben az elsőben magában rejlik a lehetőség. (A hallgatásra is.)

A hajnali fényben még látni lehetett az utolsó csillagokat. Ültünk a tenger partján, s vártuk, hogy felkeljen a nap. Az ég alja már hosszú idő óta sokat sejtetően világosodott és vöröslött, de ez még csak a prelúdiuma volt valami nagyobb műnek. Mi az egész darabra kíváncsiak voltunk, nem csak a bevezetőre. Szerettük volna meghallgatni az összes tételt, megnézni és megcsodálni a táncosok mozgását. Fénydallamok és színhullámzás. Egymás mellett ültünk csendben a homokban, kezed – mit épp az imént engedtem el – az ölemben pihent, s vállamra hajtottad a fejed. Én már hátam mögött a nyirkos-hideg homokot ízleltem tenyeremmel, ahogyan megtámaszkodtam. A látványon kívül igyekeztem más érzékszerveimmel is felfogni a hajnalt, s a te közelségedet egyaránt.

Buszon ülök. Zötyög velem a jármű. Ismert táj húz el hátrafelé, ezért nem is nézem: úgysem tud már meglepni. Ölemben nyitott könyv, de épp nem olvasom. (Az imént még egy novellát olvastam, mely pont egy utazást – klasszikus értelemben vett, több napig tartó utazást – írt le. Ez más. Ez más?) Unalom, kavargó gondolatok – utazás. Mennyiben különbözik ez attól, mikor ismeretlen új tájakat jár be az ember? Mit tanulok meg magamról? Miben erősödik a lelkem? Spirituális mélyrepülés a közönyös hétköznapiság gödreibe vagy önfejlesztő türelemjáték?

A hátizsákba bepakolni a legszükségesebbeket. Bedeszkázni az ablakokat, a bezárt ajtót még be is szögelni, s elindulni valahová, ahová nem azért megyek, mert várnak, hanem mert éppen ez a következő állomás. Menni éppen csak magáért: úton lenni az élet. Ha pénz vagy élelem kell, elszegődni alkalmi munkákra: újságot hordani, szénát, terményt, árut vagy egyebeket rakodni, sikálni hajót, árulni könyvet (kenyérért), mikor mi a könnyebb. A szívem mélyén mindig ilyenekről álmodtam, erre vágytam. S most lám valóban ez történt velem. Elindultam. Nem kalandvágy hajt, inkább a kényszer. De azért valami öröm is bizsergeti lelkem, mert minden kényszer ellenére az úton szabad lehetek.

Nem csend és nem zaj, csak valami finom hullámzás vesz körül: hang-illat és csend-lehetőség.

Akkor még nem is sejtettük, hogy amit most csinálunk, valaha majd a legvágyottabb dolog lesz a világon, a szabadság és önfeledtség szimbóluma. Csak a parázs fölé tartottuk a nyársra húzott kolbászt és kamaszos témákról beszélgettünk. Sőt, az is lehet – erre már nem emlékezhetek –, hogy témáink kifejezetten gyerekesek voltak, s csak azért tűnnek visszatekintve komolyabbnak, mert valami felnőttes stílusban adtuk elő. Vagy legalábbis úgy, ahogyan akkoriban a felnőttek beszélgetéseit elképzeltük. Valójában persze az egész emléket alig tudom felidézni. Sokkal inkább magára a tényre emlékszem, hogy behúzódtunk a bozótba és tüzet gyújtottunk, mint arra, hogy mit beszéltünk vagy mit ettünk. S az is lehet, hogy az egész nem is akkor és ott, s nem is így történt. Hiszen a fontos úgyis inkább az, hogy gyerekként olyasmit csináltunk, aminek későbbi jelentőségét felfogni nem hogy nem voltunk képesek, de fel sem merült bennünk, hogy a jövővel törődjünk: tényleg képesek voltunk megélni a pillanatot, s gondolom, hogy ez az ami igazán különlegessé teszi ezeket az emlékeket, s e felidézett perceket. Azóta már felnőttünk: nem is találkoztunk hosszú évek óta, s elménket – vagy legalábbis a saját elmémet – sokkal inkább a múlton történő rágódás és a jövőért való aggódás köti le.

A virágszirmokat nézted, s tépdested őket elmélázva. Lábad alatt porzott az út, de nem is igazán érdekelt, mert úgyis csak a gondolatok számítottak.

A vízcsepp halkan folyt le az ablakon.

Egyre hosszabbak a nappalok, valami közeleg. A csend is másként formálódik, s mintha színe volna, nem csak mélysége: a megvilágítással együtt alakul az is. Holnap már lehet, hogy nem keresek emlékeket, de valamit talán még így is megértek. Ha csak annyit, hogy mit mond valójában az a másik, aki mellettem van…

Úgy siklottunk át az egyik pillanatból a másikba, hogy semmit nem vettünk észre. Persze ebben nincsen semmi meglepő. A pillanatok között mindig így siklunk át. A határt észrevenni talán nem is lehet. Pedig nem lenne rossz. (Tűz ég a szívedben. Vigyázz, hogy ki ne aludjon!) A zene éppen a pillanat határán szólalt meg. Mert a zene az egyetlen, ami képes ilyesmire. A zenében még meg lehet találni a határt két pillanat között: ezért okoz örömet, mert megsejtet valamit a boldogsághoz vezető útból. Tekintetünk pislákoló hangokat formáz a fény játékára: látjuk az elénk táruló csodavilágot. S a hangzavar sem bánt egyáltalán: nem olyan erős, hogy elnyomja bennünk a látás ritmusát. Kit érdekelnek a robajló villanások az éjszakában? Nincs okunk azt hinni, hogy ez a kezdet éppen a vég lenne. Tehát semmi sem ad magyarázatot semmire…

Vállamat egyre kevésbé nyomja a hátizsák súlya, szívemet egyre kevésbé a kényszer, amiért elindultam. Tényleg szabadnak érezhetem magam az úton, s csak a késő esti csendben, a hamvadó parázs mellett jut eszembe mindaz, ami nyomaszthat az útra kelésben: el kellett indulnom, mert… De hiszen, hogyan is magyarázhatnám el ezt akárkinek. Ki értené meg, mit jelent az, ha ott kell hagyni az otthont, s a biztonságot, azért hogy felcseréljem mindezt valami végtelen bizonytalanságért; s mindez csak azért, mert – akár a képzeletemben, akár a valóságban – egy tőlem erősebb, s feljebb való hatalom – akár közvetve, akár valós kényszerrel – rávett a távozásra? Ki értené meg mindezt? (Jobban belegondolva, elég sokan vannak, akik megérthetik, de a magyarázat ettől még mindig nem lesz világosabb vagy értelmesebb; épp ellenkezőleg: csak a homály nő körülötte, mint… mint a….)

Egyszer talán hazatérek, ebben reménykedem, s ezért nem tudok megállni sehol hosszabb időre. Mennem kell. S mindig egy következő város a cél. Kicsit persze abban is bízom, hogy hátha éppen ott találok valamiféle megnyugvást, de az eddigi tapasztalatok alapján ez elég reménytelennek tűnik.

Miért ne lehetne mindenki boldog, s mit akarnak a hangok odabent? Én már nem is számítok, csak a vonaton robogó táj, ami felém közelít. Ez a robbanással hajtott robaj öli meg bennem a lelket, s monotonitásba fojtja a másnapokat. Pedig most mindenem megvan, s mégis azt érzem, hogy egy aranykalickában élek. Észre sem veszem már a rácsokat: megvan az itató tálka, megvan az eledel, még repkedhetek is. Kényelmes ez az ülőrúd, szépen besüt ide a nap, meleg van, csillagokat is láthatok, ha esténként jó felé fordítom a fejemet. Minden a legnagyobb rendben. Az pedig, hogy mégsem repülhetek akárhová, vagy hogy látszólag be vagyok zárva, csak manipulatív hazugsága a világnak. Miért hinném el, amit mások mondanak: hiszen jó nekem itt; itthon vagyok, ez az én világom. Ráadásul, ha létezik is tényleg valamiféle „kint”, vagy „szabadság” – ahogyan ezeket a dolgokat emlegetni szokták az úgynevezett többiek, az biztosan nem ilyen kényelmes és biztonságos. Mi történhet itt velem, ebben az aranykalickában? Semmi. S éppen ez a lényeg. A semmi nem csak unalmat és szürke egyhangúságot jelent, de éppen ez jelenti a „semmi veszély” nyugalmát is. Ennyi hát. Mit reklamáljak, mitől rettegjek? Avagy, mi ellen lázongjak? Nekem jó itt. Világos? (Igenis, éppen nagyon sötét…)

Folyó. Híd. Vár, templomok. Ezek a díszletek vesznek körül ebben a trükkfelvételben: hol marad akkor a valóság? Valaki kizárta, vagy soha nem is volt? Vagy mégis annyi a „valóság” és az állítólagos „világ”, amennyit én látok magam körül. Meg persze, amit te látsz magad körül. Éppen ettől lesz szép. Találkozhatunk, s akkor a valóságunk is találkozik. Sőt – éppen e találkozás miatt – a valóság meg is változhat. Ez az egyetlen lehetőség igazából a valóság megváltoztatására: találkozni mások saját valóságával. S ha most úgy gondolod, hogy túl sokat emlegettem már a valóságot, jobb lesz, ha megszokod. Mert éppen ez az én valóságom. Valóság valósága a valóságban, ami valóság nekem és valóság neked.

A fényeket lenyeltem, de még mindig nem ragyogok: mosdatlan szellemem kitüremkedik tiszta testemből, felszakítván a sokat és gondosan fényezett felszínt. Ennyit ér tehát az a bőr, amit sokáig páncélnak hittem, mindaz, amit azért öltöttem magamra kívülről, hogy eltakarja azt a szennyet, ami belülről hasogatja, de ami mégis igazibbnak tűnik – legalább így, frissen előbukkanva.

Ha visszagondolok azokra a pillanatokra, ma már alig tudok bármit felidézni. Sosem voltam jó abban, hogy emlékezzek vagy visszaemlékezéseket írjak. A részletek elhomályosodnak. Minden emlékemmel kapcsolatban felmerül, hogy talán csak álmodtam vagy élénk fantáziával elképzeltem. S kicsit persze így is van: szívesen képzelem magam elé azokat a jeleneteket is a múltból, amikre visszaemlékezni tényleg nem is tudnék, csak elmesélték nekem, s szívesen színezem azokat a konkrét emlékeket is tovább, amik bennem élnek valamilyen formában.

KERESEM

Mert a pohár bor (vagy a nyolcadik pohár) hirtelen felhozza benned a múltat, s emlékeket rak sorba, mint ahogy hadrendbe kellett állnod valamikor az emlékek előtti időben.

Ahol a szobában ma egy íróasztal és egy polc áll, rajta CD-lemezekkel és kis hifivel, valamikor ott volt a bátyád ágya. Legalább is hetente, két hetente egyszer ott aludt. Az ágy (talán csak egy matrac) mellett vaskályha állt, közvetlenül a téglakémény előtt. Most ezt a kéményt öleli körül az a polc. Ahogyan minden folyamatosan változott a házban, s mégis minden ott maradt az emlékeidben, s ahogyan maga a ház alig más ma, mint akkor – talán éppen így történt benned is. Változol, alakulsz, s mégis ugyanaz maradsz. A szoba elrendezése csak követi az életet, s praktikusan alkalmazkodik az új helyzetekhez. A személyiséged keretei sem változnak, mégis folyamatosan az éppen aktuális környezethez idomul.

Vasút: hátulról látjuk a városokat. Külvárosi táj. Romok és roncsok, tárgyak és emberek egyaránt. De éppen ezért szeretünk vonattal közlekedni. Mintha smink nélküli eredetiségében láthatnánk egy kedves, ismerős arcot újra meg újra. Nincs lepel, nincs maszk, mi eltakarja a valóságot. Kifelé (az utca felé) mutatni kell, hogy minden rendben, hogy mi is szépek vagyunk, jól élünk, meg vagyunk elégedve a sorsunkkal. De aki hátulról látja otthonunk, felfedezheti a nyomorunkat, amit el szeretnénk takarni. S így van ez telekkel, várossal és emberrel egyaránt.

Hogy ízlett a pörkölt, fiatalúr?

Nagyon finom volt, köszönöm szépen!

Kér még esetleg valamit? Még egy sört? Vagy esetleg desszertet, kávét?

Kávét nem kérek köszönöm, de hozzon nekem, kérem még egy somlói galuskát!

Rendben...

Tessék, a somlói galuska.

Köszönöm szépen!

Egészségére!

Úgy képzelem, hogy Piacsek bácsinak szép tágas kertje van. Nem kifejezetten nagy, mégis mindennek jut benne hely, s valamiféle megnyutató rendben találhatóak meg benne azok a tárgyak és növények – azok a kellékek –, amik nélkül sivár vagy szegényes volna. Amott a sarokban egy rózsabokor, éppen nyiló virágkelyhekkel, emitt egy kerti asztal. A ház sarkát vadszőlő futja be, két öreg almafa szegélyezi a látványt a másik oldalon. Egy lóca áll a fal mellett, mellette egy nagy dézsában leander nő. Az asztal mellett most két szék van: az egyik arra vár, hogy a reggelizni készülő Piacsek bácsi elfoglalja rajta a helyét, ami éppen olyan meghatározott, mint a kert többi tartozékának helye.

Hagyma, sajt és bor. Zene, esti fények és emberek. Tánc, félelem és remények. Naplemente, út és színek. Felhők, táj és képek. Barátok, szavak és ellenségek. S ellenséges szavak vagy szótlan barátságok. Mert végső soron mindig a szavak ölnek. Az igazi barát nem szól, csak hallgat, s ezzel óv meg.

Nyomtam a gázt egész nap, hogy eljussak egy barátomhoz, s együtt lehessünk néhány napot. Hosszú út volt, ami fárasztott, s mégis megérte. Enélkül hogyan fürödhettem volna naponta a Szajnában? Hogyan zenélhettem volna ismerős és imseretlen ebmerekkel nap mint nap? Nem jöhetett volna létre mindez, ha nincs az a hosszú út.

Látni szeretnélek, mint tükörképemet, mit minden este meg kell hogy nézzek, hogy szembesüljek saját magammal, s ne felejtsem el a létem árnyoldalát.

Segítsek esetleg valamit levinni?

Köszönöm. Nem gond?

Nem, azért kérdeztem.

Nagyon köszönöm. Lent is megállhattam volna, csak nem számoltam vele, hogy elkezd esni az eső.

Igen.

S persze semmi fogása nincs ennek a vacaknak. Hogyan vihetném?

Hát igen... lehetne rajta valami fogantyú, vagy ilyesmi. Ne cseréljünk?

Nem, most már úgyis itt vagyunk. Köszönöm. Viszontlátásra.

Nagyon szívesen. Viszontlátásra.

Benne is ott voltak még az elfelejtett morzsák, amiket letagadott volna, ha valaki szembesíti velük. De már belehullottak valami mély gödörbe, s nem jöhettek többet elő: földet (lelket) dobott rájuk, hogy elfödje, s ne jelentsenek semmit soha többé.

Beültettem a telket szőlővel, s dolgoztam vele egész évben, de a feleségem mégis azt mondta, hogy az egész nem ér semmit, s elhagyott. Szerinte a munkám haszontalan és én is haszontalan vagyok.

Az asztalon fehér abrosz. A sarkát néha felfújja a reggeli szél. Középen egy tálban gyümölcsök: alma, barack, szőlő. Teáskancsó, kikészített csésze. Kis porcelán tányér, mellette kés, villa. Kosárkában kenyeret sejthetni a fehér kendő alatt. Egy másik porcelán tartón vaj, mellette pedig egy burával lefedett tányér. Talán sajt vagy kolbász van alatta. Ki tudhatná? A lényeg most úgyis az, hogy még nem történik meg, amiről mind tudjuk, hogy pillanatokon belül elkezdődhet. Ehhez meg igazán nem fontos tudnunk, hogy mit takar az a bura.

Holnap talán én leszek az, aki megtalálja saját magában a félelmeit, aki felfedezi a gonosz kiszámítható terveit, s túl is lép rajtuk.

Hétfő. Vagy talán kedd? Végtére is teljesen mindegy. Sokkal fontosabbak azok a benyomások, amiket ehhez a naphoz lehet kötni. Erdei utak. Fények játéka a fák között. A zöld megszámlálhatatlan árnyalata, sötétség a fák között, fénycsíkok és árnyformák tetszetős és kiszámíthatatlan váltakozása. Változó tájképek, beszélgetések, gondolatok és gondolatlanságba burkolt csöndek. Patakcsobogás, pihenők és hűsítők. Idegenek, ismerősök és ismerősök lehetséges megérkezése vagy távozása. Mert végül is mindig ezek lesznek a fontosak. Legalább is utólag minden bizonnyal.

Mikor jössz megint?

Nem tudom. Még nincs meg a jövő havi beosztásom.

Amint megtudod, szólj!

Ez természetes.

Hiányozni fogsz.

Ne mondj, kérlek ilyen közhelyeket.

Miért? Én talán nem fogok hiányozni neked.

Nyílvánvaló, de azzal nem könnyítjük meg a távollétet, hogy még emlékeztetjük is rá magunkat újra meg újra.

Neked persze könnyű. Akkor jössz, amikor csak akarsz, én meg várhatom, hogy mikor jelentkezel... Annyira kegyetlen vagy, mikor eljátszod, hogy nem akarod észrevenni, és bevallani saját magadnak, hogy én is hiányozni fogok neked.

Én kegyetlen? És én nem akarom bevallani? Csak szeretném nem tovább nehezíteni a búcsúzást!

Ja, persze... A gondoskodó és realista... Inkább lennél kicsit romantikus!

Futnak a percek. Ha most várnom kellene valakire, vagy valamire, akkor nagyon utálnám, hogy egyik perc felfalja a másikat. Így azonban, hogy csak a lábamat lógatom – képletesen és valóságosan egyaránt – nem is nagyon érdekel, hogy hány perc pusztul bele az őt követőbe. Ülök egy régi kőkerítés tetején, nézem az előttem kanyargó kis utcát, s csak hallgatom, hogyan kopogna kövezete a lábaid alatt, ha éppen erre jönnél. Miért aggódnék? Miért sietnék, rohannék bárhová? Csak tisztások és tavak lehetnek ennyire csendesek és nyugodtak.

Az öregedő kezek kitöltik a gőzölgő teát a csészébe. Kenyér kerül a tányérra, rá vaj. S kiderül, hogy a bura alatt sajt és kolbász is van. Piacsek bácsi mindkettőből szel magának egy odakészített késsel. Mennyi gondolat és gondoskodás kellett e reggeli előkészítéséhez. Jó lenne tudni, hogy ki vagy kik voltak azok, kik ezt az időt és munkát nem sajnálták, hanem azon igyekeztek, hogy mindez tökéletes legyen. Vagy ez csak a külső szemlélőnek tűnik így? Lehet, hogy valójában minden tárgy épp olyan természetességgel – már-már megszokott fásultsággal – került az asztalra, mint ahogyan az ember reggel felhúzza a lábára a zokniját? Lehet, hogy nem gondos előkészítés előzte meg a reggelit, csak néhány megszokott mozdulat, amik együtt mégis létre tudnak hozni valamit, ami kívülről nézve ennyire megnyugtató és otthonos?

Ott lakom a kanyaron túl. Csak addig kell elballagnom. S itt van a biciklim, majd hazatolom.

Biztosan haza tud menni?

Egen...

Nem kellett volna annyit inni, Árpi bácsi.

Itt van a biciklim, hazamegyek.

Igen.
Megvan a bicikli?

Itt van, tessék. Minden rendben? Biztosan jól van?

Igen. Te rendes srác vagy. Gyere be, meghívlak valamire.

Nem lehet, mennem kell.

Na... Csak egy kortyra!

Köszönöm, de mennem kellene. Épp most szálltam le a buszról, haza kell mennem.

Tedd a lábaidat egy sebes, hideg, hegyi patakba. Vagy egy másikba. Amelyiket éppen eléred. Ennyi hűsítőt igazán te is kaphatsz, mikor meleged van. Aztán, ha több is jut: zene, bor vagy nő, akkor adj hálát az égnek, s nézz kicsit magadba. Vajon megérdemelted? Vagy a jót nem is azért kapjuk? Ne hagyd, hogy elfelejtkezz a háláról, mert akkor fogsz igazán elfásulni...

Annyi mindent lehetne és lehetett volna másként. S most csak az marad, amit még magad alakíthatsz. Mindig a holnap a leglétezőbb valóság, s egyúttal a legbizonytalanabb is, de éppen ezért a legszínesebb és legváltozatosabb is. Holnap bármi megtörténhet. S akkor te még tervezel előre?

A hídon robogott épp a vonat. Alatta lomhán ballagott a folyó, s talán vele együtt az idő is. Hány hídon elrobogó vonatot láthatott már? Hány hidat sodort el? Akár emberekkel, állatokkal és járművekkel együtt... Én pedig ebbe a folyékony időbe bújok, hogy lehűtse testemet a mozdulatlan nyári melegben. Délben áteveztünk a szigetre. Megfürödtünk, majd a homokban fekve vártuk, hogy a nap eltűntesse bőrünkről a vízcseppeket. Talán horgásztunk is, de az is lehet, hogy azok mások voltak, egy másik lehetséges történet szereplői, akik szintén elmesélik a maguk emlékeit. Aztán este tüzet gyújtottunk, hogy a fényébe bámulva egyre nyújtsuk a beszélgetésben beálló csendek hosszát – ahogy az ilyenkor szokás. Közben talán valami vacsorát is sütöttünk, de ez nem olyan lényeges. Sokkal fontosabb kép az egyre kevésbé izzó parázsszemek lassan kihúnyó fényének látványa. Ezt mindenki ismeri és mindenki szívesen és könnyedén emlékszik rá vissza. Az ízek – úgy tűnik – múlandóbbak.

Az asszony fehérben, a férje feketében – a gyerekük pepitában. Árnyékrács a szoba falán – adok-kapok.

Megint izzadtan ébredtél fél az éjszaka közepén. Csuromvíz a párna a nyakad alatt. Szinte facsarni lehetne. Eszmélsz lassanként, s próbálod felidézni, hogy mi is riasztott fel, vagy mi volt az utolsó kép, mit álmodban láttál. Nem jut eszedbe semmi – elmerült elméd tavában, épp olyan váratlanul, mint ahogyan felbukkant. De valójában nincs dráma, nem az álmodtól vert ki a veríték: nyár van, ennyi az egész.

Úgy döntöttem, hogy elvállalom a feladatot.

Ez nagyszerű!

Csak egy kis segítséget szeretnék kérni az elején.

Természetes. Mindenben számíthat ránk a kezdetekkor, hiszen nem könnyű valami újba belevágni, esetleg valami ismeretlent megérteni, megtanulni.

Igen. S köszönöm. A felkérést is, meg a segítésget is.

Persze... Az elmúlt években nyújtott munkájáért ez a legkevesebb. Adunk még egy feladatot, mert az eddigiekben már bevált.

Köszönöm még egyszer.

Nincs mit... S gondolkodott már a program nevén?

Nem. Valójában még inkább csak fantáziálni mertem az egészről, s nehéz elhinni, hogy tényleg nekivágok.

S a fantáziájában nem jelent meg egy megfelelő cím vagy elnevezés?

Nem. Azt hiszem, ahhoz több összpontosítás, gondolkodás szükséges. Esetleg egy közös ötletelés.

Könnyen lehet...

Miért hazudsz? Miért kecsegtetsz, ígérgetsz? Miért állítod, hogy neked van mindig igazad? Ez vagy az a jó? Honnét tudhatnád, hogy mi az, ami nekem való, nekem jó? Tényleg ez a jó megoldás? Ha tényleg az, nem lenne-e jobb, ha én jönnék rá? Miért kell elfogadjam egy másik ember „igazságát” egyetlennek, s végérvenyesnek? Inkább tartsd meg magadnak minden igazadat, s engedd, hogy én is megtaláljam a sajátjaimat. Éppen úgy, ahogyan a saját valóságomat is én szeretném felfedezni, s nem mások által létrehozott – egyébként minden bizonnyal végtelen értékes – valóságokat elfogadni.

Eljött hát a búcsú perce. S te is tudod, hogy az életetek most is ugyanúgy fog tovább haladni, mint korábban, s majd megint keresztezik egymást néhány hét vagy hónap múlva. Most vissza kell térni, a saját világodba, megtalálni a lehetőségeket és élni velük. Fejedben már ott van számos elképzelés, s tudod, hogy az övé is tele van tervekkel, s azt is, hogy nem is kell olyan sokat várni ahhoz, hogy a tervek (ha csak rövid ideig is) újra közösek legyenek. Akkor meg miért keseregnél: vár rád ezer kihívás és izgalom, csak fel kell ismerned és megfelelni nekik...

Mit mondhatnak neked azok az arcképek? Felülről nézed, fejjel lefelé, s érted, hogy rajtuk keresztül kézzel foghatóvá válik az idő múlása. Szépen öregedő arc: az emberi élet egy-egy fázisát talán segíthet megérteni.

Miért tagadod, hogy kell? Miért hazudsz saját magadnak? Legalább a hátadhoz nyomott fegyver csövét ne próbáld meg letagadni! Miért csinálnál úgy, mintha az életben minden rózsaszín lenne? Jó dolgokat keresel egyfolytában, s nem fogadod el, hogy nincs meg. Bogyókat gyűjtesz, hátha mindegyik egyformán finom, pedig a saját tapasztalataid is megcáfolnak, nem csak a másoktól hallottak...

Milyen érdekes – mondod –, hogy egy-egy tettünk döntésünk, mondatunk évekre határozza meg a jövőnket, s dobja vissza a múltunkat valami mély sötét verembe, ha éppen úgy alakul. Én pedig tovább keresem azt a pillanatot – az emlékeimet kutatva –, ami közvetlen előzménye lehet a jelennek. Azt a döntést, azokat a szavakat, amik megsejtetnek vagy megmagyaráznak valamit abból, ami most körülvesz, s amit a holnap hoz elém.

Erős holdfény világította meg a tájat azon az éjszakán. Fényünneplőbe öltözött a rét. A dombok megfürödtek egymás árnyékában, s a fák kislányosan borzas fejüket mosták a sugarakkal. Te is jobban elcsöndesedtél, mint máskor, ahogyan átvágva a réten hazafelé igyekeztél. Már a harmadik évedet kezdted a gyárban, s kezdted megszokni, hogy minden második héten csak este tíz után indulhattál haza, mikor már semmilyen jármű nem vihetett el. Télen kicsit kényelmetlen volt, de tavasztól őszig jól is esett a késő esti séta a szomszéd faluba, ahol várt a csendes kis ház. Már ismerted jól a réten kanyargó utat, s tudtad, hogy a legszebb szakasz, mikor betérsz abba a ligetes erdőbe, aminek a túl végén már tényleg otthon voltál. Ezek a séták adták vissza a lelki nyugalmadat, amit felőrölt a munka vagy egy-egy munkatárs kellemetlenkedése. Az éjszaka mindig felébresztette a reményt, mely alapjában végig ott lakott benned, csak néha mélyebbre húzódott: ez a nap is elmúlt, holnap akármi jöhet, még az is lehet, hogy valami különleges dolog fog történni. Csoda, változás, találkozás vagy csak egy átlagosnál nyugodtabb nap.

Azon az éjszakán viszont egy idegen szegődött melléd. Messziről hallottad lépteit a hátad mögött, s a rét egy magasabb pontján megálltál, hogy megnézd a holdfényben. Nem láthattad az arcát, mert kalapot viselt, de valamiért mégis úgy érezted, hogy meg kell várnod.

Jó estét!

Jó estét! Merre?

Csak ide a faluba.

Én is. Elkísérhetem?

Persze. Jobb is lesz együtt sétálni.

Idősebb volt nálad néhány évvel. Hátán hátizsák gömbölyödött. Úgy mozgott, mint aki nem néhány órája indult el.

Honnan?

Ma reggel Sz.-ről indultam el.

Ott is él?

Nem. De nem is igazán tartozom sehová. Egy-két hónapnál többet sehol sem laktam.

Értem. S mi dolga itt minálunk?

Valójában semmi. Ez is csak egy következő állomás.

Miért éppen ez?

Miért éppen ez? Miért éppen ez? – visszhangzott a kérdés még egy darabig a hirtelen beállt csendben. Mintha gondolkodna, hogy erre mit is lehetne válaszolni, vagy egyáltalán milyen választ várhat ez a másik. Hiszen talán neki is feltehetné bárki a kérdést: ő miért éppen itt van. Miért éppen ez? S te is elgondolkodtál már néha azon, hogy vajon miért éppen ez az a hely, ahol megpróbáltad megvetni a lábad. Hiszen alig három évvel ezelőtt nem csak máshol éltél, de más is voltál. Aztán egyik pillanatról a másikra hagytad ott azt, ami a hellyel és a szereppel rádtelepedett, s elkezdett maga alá gyűrni. S azon a holdfényes éjszakán nem is tudhattad, hogy hamarosan – rövidebb idő után, mint várható lett volna – megint valami átfordul veled. Miért éppen ez...?

Miért éppen ez? Például, mert ez van a legközelebb. Van olyan pillanat, mikor ennyi pont elég.

Igaz. És várja valaki?

Nem. Soha nem jártam még a környéken sem ezelőtt.

Van szállása?

Még nincs, de ilyen szép nyári éjszakán akárhol alhatom.

Aludjon nálam! Van elég hely, s vacsorára is szívesen meghívom.

Köszönöm.

Hideg. Ha nem süt a nap, fázom. Ennyit tudok most felmutatni...

NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK

Semmi hasznos, csak a magáért beszélő szavak, vagy azok a dallamok, miket füle még éppen meghall. Ennyi juthat mostanra, s ennyi mehet máskor is, mert nem ő az, ki értelmet kíván önteni mások fejébe, vagy megtalálni valami kimondott vagy ki nem mondott – és talán ki sem mondható – igazságot. Csak egymás után vet papírra szavakat, s közben abban bízik, hogy kirajzolódik belőlük valami, ami másokat is gyönyörködtet. Éppen úgy, ahogyan a vászonra felvitt festékfoltok és -vonalak segítségével létrejön egy kép.

Odakint csak az ellentmondást nem tűrő napsütés, bent a szobában viszont könnyű szellő a nyitott ablakoknak és a kereszthuzatnak köszönhetően. Nincs csend, mert szól a zene, de ez már valahogy részévé vált a körülötte lévő hangoknak: mint a madárcsicsergés, ami behallatszik az ablakon. Talán nincs is igazi csend sohasem, vagy nagyon fáj. S talán nem is az a fontos, hogy mennyi hang, zörej vagy zaj vesz körül, hanem azok minősége, üzenete. Mert ez az, ami eltereli a figyelmet, ami zavar, ami elnyomja a belső hangokat – nevezhetjük léleknek vagy lelkiismeretnek is. S így is tudja, hogy mindjárt mennie kell, minek hát akkor a csend. Sokkal jobban zavarja, hogy a szemüvege apró mocsokfoltjai miatt nem lát tisztán; pedig ha nem tudatosítaná magában ezeket a foltokat, talán észre sem venné: megszokná, hogy ennyit és ilyen módon lát.

Néha úgy izzik benne valami indulat, mint ahogy télen a fog vacog, vagy a mámor tép, mikor nincs és nem is lehet semmi kiútja. Enni kéne adni ennek a belső bestiának, engedni, hogy zabáljon fel bármit, ami elé kerül; mégis a józan ész azt súgja, hogy vissza kell szorítani, elnyomni, megölni, ha lehet... Türelemre, nyugalomra van szükség, nem indulatra: hallgatni a madarakat, nézni az eget vagy bármi, ami segíthet, hogy legyűrje a féktelennek tűnő dühöt, ezt a formátlan, tomboló és rombolni vágyó erőt.

Ordítani akar, de nem jön ki hang a torkán. Ugrálni volna kedve, de tudja, hogy bolondnak néznék azok, kik körülötte sétálnak, ülnek, olvasgatnak – egyáltalán léteznek – ebben a parknak csúfolt nyomokban zöld növényeket is felvonultató sarkában az idegen városnak.

Távolabb focizó fiúk kiabálnak. Nem minden szó jut el hozzá, de nem is mindnek örülne. Pedig legszívesebben ő is hasonlóakat mondana, csak visszafogja valami, amit a múltból hurcol magával, s talán a legjobb szó rá a jólneveltség (ha van egyáltalán ilyen...).

Most kéne tűzifát hasogatni egy órán át, de ez nem lehetséges: nincs mit és nincs mivel vágni; s egyáltalán minek is. S ez az utolsó gondolat valahogyan tanyát ver a fejében, mint egy idegen földön járó felfedező: elidőzik, s elgondolkodik a hosszabb távú letelepedésen is. Innentől kezdve a dühöt, a formátlan indulatot lassanként felváltja valami tétovaság, valami, ami nem enged cselekedni, szinte még a szükséges tetteket is megakadályozza.

 – Aztán otthon mégis csend –

Éjszaka végre. Nyugalom. Vége a robotnak. Persze van, ki ilyenkor is dolgozik. Tudja, sőt láthatja is, hiszen a háztól nem messze még most is jár egy gép. Érthető: végre nincs hőség, nem kell a markoló kabinjában izzadni a napsütésen. Hát ennyi. A mai nap már nem hozhat sok újat. Őrzi még néhány percig azt, amit a múltnak ad, aztán feledésbe merül. Mert az éjszaka sötétje úgy öleli át mindazt a nyüzsgést, csodát és lehetőséget, amit a nappal jelent, mint ahogy télikabát az ember testét: őrzi a melegét és nem enged be semmit kívülről, ami változtathatna vagy befolyásolhatná. Bágyadt magány veszi körül ilyenkor késő este: csak emlékmorzsái között matathat egy-egy üresedő pohár vagy néhány finom falat mellett. Az óra ketyegése, a távoli kutyaugatások vagy általában az éjszakai külvilág hangjai csak díszletei ennek az emlékbalettnek. Minden megtörtént. S most már bármi jön, csak tükörkép, visszájára fordított hímzett terítő. Rántsd le az asztalról egyetlen hirtelen mozdulattal!

Minek ártson magának akármilyen szerrel. Maga az este is módosítja a tudatot. S ahogy halad előre az idő, úgy lesznek egyre könnyebbek a mozdulatok. A fények egyre mélyebben rezonálnak lelkében, a zene hangjai pedig egyre több érzelmet szabadítanak fel benne. Már csak az a kérdés, hogy felismeri-e vagy tudja-e egyáltalán, hogy valami változást hord magában a késő esti idő múlása...

Régi éjszakák járnak a fejében. Távoli tábortüzek, s mára már feledett társaságok. Gyermekek, kik azóta felnőttek. Felnőttek, kik azóta eltűntek. Zenék, ízek, mámor; illatok, mosolyok, félszavak. A tűz fényébe mártotta arcát. Hátát a késő este hideg levegője simogatta. Egyszerű és mégis különleges pillanat volt, s érdekes volt belegondolni ebbe a kontrasztba. Közben szólt az ének, ahogyan az egy tábortűz körül illik, s nem kellett gondolni semmi másra. Napokra eltűntek a hétköznapok. Nem volt min aggódni, s nem volt ami megzavarhatta volna az estét. Minden a helyén?

Barátok arca dereng fel a múltból, s olyan szavak, amik talán valamikor megkarcolták lelke felszínét, de mára már annyira kiüresedtek, hogy szinté érteni is nehéz lenne őket. Egy-egy perc mintha megismételhetőnek tűnne, de aztán hamar rádöbben, hogy nem erre vágyik, csak átélni valamit, ami évekkel később ugyanígy mocorog benne, egy majdani álmos estén ábrándozva.

Miért kell felébredni? Miért nem lehet benne ragadni ebben az egy pillanatban? Mint légy a mézben: édes elmúlás.

Gondtalan napok jönnek azután: nem az jár a fejében, hogy mi a következő lépés, vagy mit mulasztott már el. Inkább csak hosszúra nyújtott percek, amikből végtelen sok van, s amik éppen ezért nem is túl jelentősek. Mégis kellenek ezek is, hiszen nélkülük nem ismerné fel az öröm vagy a fájdalom pillanatait az életében. Nem lehet ünnep hétköznapok nélkül. Bátorságot kell találni a holnapra, hogy elviselhesse, de ez nem tűnik nehéznek addig, amíg nem a félelem vagy a másnapi teendők miatt való aggodalom áll a középpontban. Most inkább kertek, parkok, szántóföldek kellenének, hogy keretbe fogják ezeket a napokat, s nem a sziklás táj, ami ennyire végérvényes, s változtathatatlan. Szöglet, hasadék, perem, lezárt és mégis folyamatosan megszakadó kilátás. Néha késztetést érez, hogy zerge módjára mászkáljon ezeken a sziklákon, s gyakran úgy gondolja, azt sem bánná, ha nyakát szegné egy zuhanásban. Ezért vágyik tágasabb és sík tájakra. Ahol nincsen akadálya a szemnek, s a képzelet is addig szárnyalhat, míg fáradtan földre nem rogy. Ott a holnapok is valahogyan egyértelműbbek és természetesebbek, mert nem szakíthatja meg az idő folyamatos áramlását semmilyen tátongó űr.

Hármat kiált a távolba, hátha meghallja valaki, s közelebb jön hozzá. Élvezné, ha egy ismeretlen váratlanul ajtaján kopogtatna. Vagyis inkább oda lépne a székéhez, ami a tornácon áll, s megszólítaná. Mindegy is, mit mondana elsőnek vagy utána: most nem a szavak értelme, vagy a beszélgetés tartalma, ami számít. Sokkal inkább azok hangzása, maga a hang, amit füle felfog, s ami teljesen más, mint az eddig hallottak. Hiszen a megszokott zajok sem zavarják, de jó lenne valamiféle változatosság. Nem annyira a városból ide szűrődő vagy a természet adta hangok érdeklik. Most éppen azok sem hatják meg, amiket maga hoz létre (akár közvetve, mint a zenehallgatás esetében, akár közvetlenül, mint az énekszóval, beszéddel). Más kell. Egy másik ember hangja. (Persze, ha őszinte lenne magához, akkor bevallaná, hogy nem is annyira a másik ember hangjára, sokkal inkább a társaságára vágyik – s ahhoz, hogy azt átélje, nem feltétlen van szükség beszédre.)

Hazudnod kell valami szépet. Olyat, amit azért még elhihet, de kicsit meglepő és elsőre hihetetlen. Jobb lesz a bokrok között sétálni, mint állni a szélben, mert nem a por, csak a lábnyomok tisztasága állhat a világ színe elé. Gondolj arra, hogy nincsen más lehetőség, mint ez a perc, ez a nap, vagy ez az éjszaka. Bontsd most szét apró elemeire fejedben mindazt, ami körülötted van. Vedd észre még azt is, hogy az előtted álló fák lassan nőnek, s leveleiken az erezet folyamatosan alakul, nem szimmetrikus, s nem állandó. Mert nincs, ami állna vagy végleges volna: te sem. Neveket is adhatsz a szemlélt tárgyaknak és a körülötted zajló jelenségeknek, de ez sem segíthet, mert holnap – sőt már egy perccel később is – más szavakkal kellene illetned mindezt. Hogyan nevezhetnéd ugyanúgy, ami nem ugyanaz, mint az előző pillanatban? Hát nem érted? Nem te vagy a középpontban! Még csak a közelében sem. S bár néha tényleg érted történnek mindenek, a legtöbbször nem te határozod meg, hogy milyen irányba változik az, ami körülvesz. Alakítsd először saját magadat. Egyszer talán eljutsz odáig, hogy hatni tudsz valaki másra, vagy legalább egy évek óta melletted létező tárgyra. Ennél több és nagyobb jó nem történhet veled. Minden alakítás és alakulás, ami ennél több, Isten dolga lehet csak. Állj be inkább a saját helyedre, s tartsd arcodat a napfénybe: hagyd, hogy alakulj a világ hatására, s ne te próbálj meg mindent megváltoztatni...

Elfelejtettem

Én akkor már nem mozogtam. Ő belépett, megemelte a kalapját. Hogy semmi választ nem kapott, csöndes mozdulatokkal vette le kabátját (azt hitte tán, hogy alszom?), felakasztotta a szegre, mely fogasként adta magát, más alkalmatosság nem lévén idebenn. Miután e rituáléját végigjárta az érkezésnek, végül leült egy ott álló rozoga székre és várt.

     Csönd.

Egy légy zizzen az ablakpárkányon. Vagy egy valaha volt légynek elfelejtett hangja most visszhangozza saját magát, mint valami régen énekelt népdalt.

Mindez nem zavarta meg csöndes várakozásában, mozdulatlanul ült a széken egy fél órán át. Akkor lassan felállt, átment a konyhába (ha nem nagyképűség ezt mondani arra, hogy az egyetlen szoba egyik sarkában lévő rezsóhoz lépett...). Halk és lassú mozdulatokkal (mint ravatalozóban a rokonok) kávét készített magának. A kávé gőzölgött. Szinte éreztem az illatát, s láttam lágyuló barna színét.

Kezében a gőzölgő kávéval visszaereszkedett a magányosan rogyadozó székre.

     Csönd.

A csöndet néha apró mozdulatainak halk zöreje törte meg. Ruha-susogás, kanál zörrenés, kávé-hörpentés – csönd; majd megint: ruha-susogás, kanál zörrenés, kávé-hörpentés – csönd.

Telik az idő. Odakint lassan sötétedik. Idebent gyorsabban, de odaát már egész világos van.

Ő meg csak ül, s várja, hogy ne történjen valami; várja, hogy végre abbahagyja a várakozást. Ami most mozdul, az is csak a mozdulatlanság súlyát növeli. Ez ugyanis mindent áthat, s nem lehet előle menekülni.

A rét virága elhervad és kókadtan földrerogy, amikor eljön a pillanat, s beteljesítette feladatát. Felette a fa, az ég és a fény azonban folytatja azt, amihez ért: vár tovább – csöndes mozdulatlanságban táncolva, ahogy a szél és az idő a mozgást meghatározza és adja.

Elfelejtettem, hogy lenni milyen csodás...

Karácsony 2009

I.

Olyan ajtók tárulnak fel, amiknek a létéről sem tudtál. A küszöbön álldogálsz tanácstalanul. Majd leülsz, hátadat az ajtó tokjának vetve, a nyílásba, s vársz. Várod, hogy történjen valami. Valami, ami vagy segít eldönteni, hogy végül belépj-e ezen az ajtón; vagy egyenesen rákényszerít, hogy fölállj, s megtedd ezt a lépést. Addig pedig az ajtóból próbálod lesni, hogy mi van a szobában: hátha meglátsz valamit. De teljesen sötét van. („Itt nincs ablak?” – villan eszedbe, de aztán el is hesegeted: nem fontos…)

Most nincs értelme értelmes gondolatokon törni a fejed. Tulajdonképpen értelem is alig…

II.

Ébresztőt fúj mindenkinek a déli harangszó. Nem annyira meglepő, mint amennyire lehetetlen és hihetetlen. Honnan tudod, hogy nem akkor ébredsz csak? Az előző órákat (ha voltak) ébren töltötted biztosan? Vagy csak felkeltél, mászkáltál, de még nem vettél részt a nap, az órák és percek közös táncprodukciójában, amelyet együtt adunk elő mindnyájan?

III.

Nem ismersz?

Valami titkos sablon
alapján épültem én is…

Valami rejtett rendszer egyik
elemeként élem én is az életet.

Valami ismeretlen, s mégis léte-
ző és ismert szabály adja elém min-
den alkalommal az újabb reggelt, s ezzel
együtt az újabb tenni- vagy meggondolni-valót.

Valami bágyadt mondat cseng nekem is fülembe.

Talán arról, hogy ennyi. Vége: valami véget ért…

IV.

Télen az élet apró darabokra hullik

Nem olyan egyszerű

Nyáron a mámor a levegőben úszik

Te benned egynemű

Darabok közt tévelyeg a mámor

Ráhullik az ágynemű

Pirkadni látszik, s kámfor
lesz minden, mi egyszerű.

V.

Mérleg van mindannyiunk szívében. Egy karos mérleg: arra billen, amelyik rajta függő tálcába többet teszel. S akik nem tudnak semmit a bennük rejlő mérlegről, azok azt mondják, hogy az a döntés. Pedig csak egyszerű fizika az egész: ha az egyik tálcába több mindent teszel a téged ért dolgokból, a mérleg arra billen, s készen áll benned az irány, hogy merre menj.

Egyetlen nehézség van: nem tudatosan helyezed erre vagy arra a tálcára a dolgokat. Nem is lehet tudatos: a szív (lélek) mérlegterméből eleve kizárattatott a tudat. Ez van…

VI.

Szinte mindenütt emberek állnak. Nem tudsz mozdulni sem. Lökdösődés, tülekedés. Mi ez itt, kérem, zsibvásár? Aligha.

Elöl történik valami. Talán épp beszél valaki. De már semmit nem fogsz föl az egészből, akkora a tömeg. Miért vagyunk itt ennyien? Ünnep?

Neked az, de ők miért jöttek el? Vagy tényleg ünnepeljük a különleges napokat? S nem csak te tudod, hogy mitől különleges?

Te persze azt is tudod, hogy minden más nap is különleges lehet, ha igyekszel kicsit…

Darabos vázlaton

Persze a reggelek még mindig túl hamar érkeznek, s igazán nem tudhatod, hogy mikor lesz vége az álmaidnak. A polcon ott ülnek sorra a múlt morzsái, mint a jól nevelt könyvek, amikbe csak bele kell lapozni, hogy valami volt előkerüljön…

Térképet rajzoltam az égre, de az ég kifordult térképem alól, s most ott lebeg a semmiben, mert még azt sem tudja, hogy leessen-e. Holnapra aztán minden teljesen más lesz, s a térképem is talál magának helyet, hogy újra mutassa nekem az utat az X-szel jelölt hely felé, ahol ismeretlen kincseket találhatok.

Össze, össze, össze

Talpra állítom a kidőlt fákat, hogy árnyékukban leülhessek, egy könyvet kezembe vehessek, s ne kelljen semmi másra gondolnom, csak ara, ami az előttem éltek fejéből kihullt, mert nem tudott bennmaradni. Ha pedig végeztem, ott hagyom a talpra állított fákat, hadd üljön alájuk más is…

Nem mondtam én semmit, csak a hangom játszott a szélben, s most valami farkasverem mélyén táncol, mint egy eszelős szendvics: darabjaira hullik, ha fel nem kapjátok. Pillanatokat morzsolok a fejemre, hátha nem felejtek el semmit…

Darabokból állnak a testek, s minden, amit valaha alkottak. Válaszd hát el egymástól a részeket, s külön-külön is szemléld meg őket, majd pedig gyúrd újra eggyé: világítani fognak a sötétben, s nem kell félned, hogy valamit nem találsz meg.

Pirkadatpattanás potyog a porba, mint a vakolatmorzsák az öreg falakról a padlóra... Szerintem nem téptem szét eléggé még a hajnal rakétáit: valami bent maradt, s az éjszaka lenyelte egészen. Talán éppen egy fontos darabot a mából – sose fogjuk megtudni…

Mondtam már, hogy zöld a rét a nyárban?

Itthon igazán...

Tegnap este a városban sétáltam. Arcomról szürke porba hanyatlón pattant vissza az esti utcai fény, de így legalább jól láthattam mindent, ami a szemem elé került.

Az üres utcán ballagtam gondolataimba mélyedve, s a múlton merengve, amikor mozdult előttem valami. Nem láttam, épp csak a mozdulat suhanását, de mégis pattant bennem a rugó, s az eltűnt mozdulat emléke felé indultam, hátha nyerek belőle.

Egy sikátorba fordultam be. Sötét volt, s csak a másik végéről derengett valami csöppnyi fény: a szemközti utca lámpáinak puha esti lángja. El is indultam a fény felé, de a sikátor hosszabbnak bizonyult, mint ahogy emlékeimben élt.

Egy emberi alak ugrott le elém a templom magas kőkerítéséről, minek árnyékában megbújt e sikátor. Az illető figura elém állt, s szerbül kérdezett valamit. Nem értettem, s ezt ő is láthatta, mert magyarra váltott:

– Ki vagy te?

– A város éjszakai vándora – válaszoltam neki.

Tetszhetett neki e felelet, mert szája sarkában mosolyféle mozdult; de el is tűnt mindjárt, hogy arca felett újra a szigor vegye át az uralmat.

– Miért jössz erre? Háborgatni akarod álmunkat?

Csodálkozva válaszoltam:

– Én ugyan nem; azt sem gondoltam eddig, hogy errefelé bárkinek az álmát háboríthatom.

– Pedig sokan vagyunk itt – felelte, s szavai nyomán a kerítésről ugrálni kezdtek a hozzá hasonló alakok elém a sikátor kövére. Alig fértünk a szűk helyen, bármerre néztem, e furcsa emberi alakokat láttam… Hogy mi volt bennük a különös? Először magam sem értettem, de ahogy jól figyeltem, valamit megsejtettem. Csöndesek voltak, semmi nesz nem hallatszott a nyomukban, pedig százával álltak már körülöttem, s még mindig ugráltak a kerítésről. Zajtalanul, mint valami néma vízesés…

– Kik vagytok hát? – kérdeztem azt, aki legelőször állt elém.

– A múlt emlékei. Embereké, akik itt a templom körül fekszenek, hogy életük napjai után kialudhassák magukat.

Majd újra szigorú hangra váltott, s megkérdezte:

– Miért jársz hát erre ilyenkor?

– Az emlékeimet keresem a város kövei között. Nem akartalak háborgatni benneteket, hisz szavaidból már értem, hogy sokszor találkoztunk eddig is…

A szemben álló alak kérdőn vonta fel szemöldökét, s kérdezte is:

– Hogyan?

– Itt szoktam ülni a templomkertben egy könyvvel a kezemben, a ti nyugvóhelyeitek között.

A felismerés fénye ragyogott körül bennünket: egy élőt, s sok száz valaha éltet…

– Ismerlek, – mondta a velem szemben álló – hiszen épp velem szemben szoktál ülni…

S én is felismertem: híres zenész volt ő e lélekseregben. A város egykori büszkesége: tisztelete ma is ott ül a házak között, s nevével találkozni lehet a helyi zenészek múltjában és jelenében…

A plébániatemplom harangja éjfelet ütött. Egyedül álltam a sikátor közepén…

Újra elindultam, hogy végre megtudjam mi (vagy inkább ki?) vár a másik oldalon.

Kiértem az utcára, de senkit nem láttam. Azonban eszem nyiladozni kezdett, s megsejtettem, hogy kit is keresek valójában. Azt is tudtam hát, hol találhatom meg. Felsétáltam a templomdombra, az előbb említett plébániatemplom lábaihoz.

Sejtésem beigazolódni látszott. A város felé nézelődve (tehát nekem háttal) ismerős alakot fedeztem fel, amit viharvert kék kabátjában a mellvédnek támaszkodik.

Melléléptem, s csendesen köszöntöttem. Rám nézett, s szemében játszott az öröm, hogy ismerősre bukkant. Hiszen jól ismertük egymást: régi séták, s városi mókák kötötték össze múltunkat. Igen. Hazajött. Valaki visszatért, s tudtam, hogy én is újra itthon lehetek egészen…

Rétkoptató naplopó

Mélyről jön az ezer csoda, amit mindenki ismerhetne, ha nem lennénk olyanok, mint az elnyomott cigi csikkek: töpörödött magunkba forduló vakok, akik csak saját magunkat vagyunk képesek megpörkölni, senki mást.

Tegnap álmomban a Földön jártam. Nem én voltam az egyetlen, de senki nem volt körülöttem. Ahogy a kihalt tájon kószáltam céltalan, megtorpantam, mert előttem valami különös dolog történt.

Virágba borult a rét. Persze joggal mondhatnád, hogy nincs ebben semmi különös. De volt: minden virág (értsd: az összes) egyszerre mozdult, mintha egy balett előadáson ülnék… S ami igazán furcsa volt: a virágok szárai emberi karok voltak, a virágok pedig maguk a nyíló öklök. Tenyérvirág-réten sétáltam, s a titkot nem látta senki más, csak én…

Mondd, miért nem tudunk megvarrni minden szakadást? A parkok a hajnali csillagfényben siratják az éjszaka hangjainak múló születését, s nem gondolnak semmire, csak a lábak halk lépéseire, s a kavics morzsolódó zörejére. Én is a porban kúszó szómorzsa akarok lenni, ami nem akad el a sárból épült falakon, hanem áttöri magát a szíved kalickáján, s felrobbantja benned az érzésaknákat. Freccsenő érzelemfoszlányokat akarok látni, ahogy beterítik teljes bensődet, és visszafoghatatlanul rád törnek.

Nem láttam én sem többet a Földből, mint te, csak a tenyérvirágok csodája ébresztette fel bennem mindazt, amit valaha még mondani tudok. A hangomat így is zsebre tette a szél, hogy elvigye gyermekeinek: legyen mivel játszaniuk – csörög.

S a rét virágai között ott sétál a hétköznapok káosza, amiből talán kinő egy új világ mire eljön a hét vége, de az is lehet, hogy minden belehullik, s mi itt maradunk a semmi közepén: ugyanaz előttünk, s a hátunk mögött. Mindegy.

Te mégis ott ülsz mellettem, s ez éppen elég lesz. Tudom.

Johny Pepper üzent: „Hahó! Itt vagyok!”

A pillanat feketéje

Ma minden olyan bizonytalan. Luxus-pulzusa van a városnak, de lüktet, mert űzi a szél. Itthon rekedt valami titokzatos csend, s képtelen vagyok lerázni, pedig nem szívesen hallgatom néma hangjainak üres zengését. Egy ceruza táncra kel az asztalon, s az ott felejtett papírra rajzolja az éjszakai sóhajtásokat. Álmot lát egy kávéscsésze: csészealjak gurulnak le a domboldalról, s viháncolva törnek össze a lenti köveken – rövid az álom.

S odakint tombol a szél: fenyegetőzik, s játszik: rázza a fákat, recsegteti a háztetőt, nekilök a falnak, s elfújja a kalapodat – ha van… De idebent csak a hangját hallom, nyugodtan ülhetek hát emlékeim kupacán, amit itt találtam a sarokban. Ölemben egy papír várja sorsát, mely beteljesülni látszik: mind kevesebb fehér hely marad rajta, s terjed tollam könnyeinek feketéje… Nyitott könyv várja, hogy ismét föléhajoljak, s valami belső hang buzdít is erre, de egyelőre nem törődöm vele.

Megcsörren a telefon.

Beszélgetés-foszlányok jutnak el hozzám az ajtón át. Én vagyok a belső a kinthez képest, s idebentről nézve minden más kint van…

Arcok pillantanak vissza rám az asztalról. Arcok, amiket az idő helyett egy egyszerű emberi kéz rajzolt oda.

Fültő-vakarásnyi gondolkodási időt kér a lélek…

Egy költemény darabja cseng vissza fülembe: valami részeg szerepel benne, de igazán nem fontos az egész, éppen csak fel-felzörren bennem egy-egy pillanatra.

S túl kevés a fekete… – ahogy akarod.

Viszlát az űrben, maholnap…

Asztalra várva

(Kondor Treszkának)

A téli napsütés áterőlködött az ablak poros üvegén, s halvány fénnyel simogatta meg az üres kocsmai asztalokat. A hely kihalt volt, s már-már elhagyatott. Egy falióra kitartó ketyegése halkan átszűrődött a szomszéd szobából, de egyébként semmi nesz. Az üres teremben lágy félhomály ölelt körül minden tárgyat: az egyszerű asztalokat és székeket, egy ottfelejtett poharat és egy poros zongorát.

Ketten álltak az egyik asztal mellett. Csendesen tanécstalanul. Egy fiatal nő és egy férfi…

Nyílt az ajtó, s végre megjött a tulaj.

– Oh, elnézést kérek, csak át kellett ugranom a szomszédos boltba, de foglaljanak helyet nyugodtan, máris kapcsolom a villanyt… Mit parancsolnak? – sietve beszélt, közben lámpát gyújtott, s sürgött-forgott csendes vendégei körül, akik továbbra is álltak zavartan, majd végre levették kabátjaikat és leültek. A férfi halkan rendelt:

– Két kávét kérünk.

– Értem, két kávé. Rendben, máris hozom… – sietett el az egy fős személyzet a pult felé, amely előbukkant a lámpa fényében a fal mellett.

A vendégek az asztalnál csendesen ültek. A lány felemelte kávéscsészéjét, s kevéskét kortyolt a forró italból. Szép volt és fiatal: boldog is lehetett volna.

Mióta bejöttek, még nem szólalt meg… Valami különleges titokzatosság lebegte körül e hallgatag vendégeket, valami rejtelmes és félelmetes volt a tekintetükben. És a csönd úgy fonta körbe asztalukat, mint a pók a legyet: nyálkás, lerázhatatlan némaság.

A lány csendesen így szólt:

– Nem lehet.

A férfi lesütötte szemeit, s tovább hallgatott. Újra megszólalt a nő:

– Múlt héten láttad Ritát a téren, ha akkor megkérdezted volna, most minden másként lenne, de ma már csak a pillanatnyi csönd tekint vissza ránk a temetőben.

– Mi lesz a házzal? – kérdezte a férfi.

– Talán kiadjuk, vagy találunk rá vevőt, de én nem maradhatok ott ezután. Nem szeretném, ha minden pillanatban a vér gondolata kacagna körülöttem.

– Nem lett volna szabad elengednem Ritát… – szólt a férfi.

Csönd.

Sötétedik odakint…

– Szerettem – mondja végül a férfi alig hallhatóan.

– Mindnyájan szerettük – teszi hozzá a nő is.

Hosszú csönd.

A férfi fizetett, majd menni készültek. Miután az ajtón kiléptek, utánuk lestem, s láttam, hogy elmenőben harsányan nevetnek, s az utca végén egy fiatal lány várt rájuk.

Én pedig – míg azon tűnődtem, mennyire nem értünk semmit – végre leülhettem…

Ismeretlenségből

A korzó kavicsán egy ismeretlen cipője lépdel végig. Nem halad valami gyorsan: botjára támaszkodva biceg, s el-elnézelődik a tájon, amiből alig láthat valamit a lámpák fényétől.

Pirosra tépett szívdobogás lobog a kezében: mindenki szeme a hangok után szalad. „Ne nézz oda!” – szól aggódva anya a gyermekére. A víz pedig hidegen hömpölyög: mit sem törődik kicsinyes emberi mondatainkkal. Neki minden ember egyforma: test, amit vize elbír, vagy maga alá temet, szeszélyétől függően.

Az esti fényben megcsillan a pad karvasán a harmat. Az ismeretlen leül, és mélázva nézi a szeme elé táruló semmit. Nem lehet idegennek maradni ezen a helyen…

Pirkadó derülésbe omlik az éji ború, ahogy a mutató teszi meg az újabb fordulatot. Tévedés, ha azt képzeljük, hogy tényleg körbe megy. Homokszemek mozognak, s hullanak le az üvegcsék között, hogy elindítsák a szív dobogását. Gombokat nyomkod a reggel.

Az ismeretlen feláll a padról, s kabátja védelmébe burkolózva elbiceg a város felé. Mozgó erődítmény, amely ismeretlen, s ismételhetetlen titkokat rejteget magában: senki sem tudja, mit, s mégis ismerik minden mozdulatát a fák és a kövek. Látszik rajta, hogy csak mi köztünk idegen, de igazából mindig is itt élt.

Talán én vagyok ez a bicegő ismeretlen. Talán belepillanthattam öt percre a jövőbe. Talán figyelmeztetés volt ez, vagy valami jeladás…

Toll-könnycseppek hagynak nyomot benned, s te mégis hagyod, hogy magukkal vigyenek, mert mindig is szerettél. Elmélyedsz most a gondolatokban, mint álmos téli délutánon egy fotelben. Bögre kávé a kézben, s vár egy könyv a kezed ügyében. Szívszombatot kapott az este, hogy pihenjen, amíg újraindul a munka.

Az ismeretlen belép egy kapun. Jól megjegyzem magamnak a címet, hogy egyre kevésbé legyen idegen számomra. Ismerem ezt a tekintetet is, amelyik ilyen türelmesen s odaadóan tudja nézni az alig láthatót. Kabátja szívemtől kért kölcsönt színéhez, s botja rokona a fának, amelyik kertünkben áll – tehát nekem is.

Szívdobbanás ölel körül, mint utazót a vonat: zakatol és zötykölődik, kényelmetlen is néha, mégis oly elengedhetetlen. Vonatozz velem messzi városokba! Mindent ismerni akarok, s minden helyet meg szeretnék nézni. Dobd fel a csomagod, s ülj le mellém a vonaton!

Ismeretlen barátunk aludni tért. Szép álmokat! Örökre szépet.

Együtt, s megint

Mindenki eltette a reggeli pillanatokat valami félreeső zsebbe, hogy nehogy visszaköszönjenek délig, azután bementünk az épületbe, amit iskolának hívnak azok, akik azt képzelik, hogy ennek a szónak bármivel több értelme van, mint mondjuk a holdudvarnak, vagy a sajtszeletnek.
A padok még ásítottak az éjjelről visszamaradt homályban, s mi e nyitott száj kellős közepében foglaltunk helyet, hogy nekilássunk a nosztalgiával vegyes információgyűjtésnek. Az első padsorban ülők kezdték a beszédet, s e különös alkalommal mindenki odafigyelt, mert mindnyájan éreztük, hogy most valami szokatlan vár ránk, amit eddig nem ismertünk, s ami úgy jelenik meg most az életünkben, mint az első esőcsepp a víz felszínén. A mondottak után mindenki hallgatott, hogy feldolgozhassa, s ténylegesen befogadhassa az információhalmazt, ami fülén keresztül, mint valami másik világba vezető titkos átjárón, eljutott agyáig. Kopogás hangja töltötte be a szobát: szóleheletek kopogtak lelkünk hirtelen megfagyott tavának jegén. Némely nagyobb darab képes volt áttörni az amúgy nem túl vastag réteget, s eljutott a tó mélyére, mások fennmaradtak a felszínen, s a következő szellő elfújta onnan.
Most másvalaki szólalt meg, mi pedig hallgattuk, s szavai újra lékeket törtek bennünk, hogy eljussanak oda, ahová eljutni szándékukban állt. S a kör nem szakadt meg, mindenki szólt is, hallgatott is, s végül az összes szóból valami olyan állt össze, ami nem volt eddig. Egy nagy közös történet született meg azon a napon bennünk, s általunk. S ott lebegett a teremben, az óra ketyegése, a vidám csevely, s színes képek között. Aztán mikor az első eltávozó kinyitotta az ajtót, a közös történet egy része, mint valami méhrajnak néhány tagja, utána repült, s ily módon lassan kiáradt a világba. Ha figyelsz, s csöndben ülsz este, láthatod, ahogy körüllebegi a várost, sőt az egész környéket, s talán eljut belőle valami az ország távolabbi pontjaira is, vagy akár más országokba is.
Együtt voltunk, s ez a „volt” nem a fájdalom szülötte, hanem a „majd”-ba vesző emlékek emlékezetes kezdetére vonatkozó pillanat megjelenése a mondaton belül.
Mindenki felnyitotta a félreeső zsebet, s visszatért oda, ahonnan indult, hogy folytassa, amit abbahagyott, de mindezt csak azért, mert tudjuk mind, hogy nem elváltunk, hanem csak félbeszakítottunk, egy évek óta tartó találkozót: bármikor folytathatjuk.

Ablakok néznek vissza

Ahogy a csillogó víz felületén úszik a mámor, úgy jelenek meg most újra: váratlan, szokatlan, elfeledett hangon egy régi mondat utolsó szavát mormolom: tudom.
Megérkezik az ébredés. Megkaptunk mindent, hogy ne hagyjuk magunk elpusztítani: kezeket, amik fognak, s szemeket, amik adnak; szájat, ami hallgat, s fület. Állunk az ég fénye alatt: szakadt rongyok, amik valaha gyönyörű ruhák lehettek bár, mára csak ócska foszlányai egy valaha-voltnak. Mindenki a tegnapról álmodik, s senki sem látja, hogy itt a holnap: ébredni kell, s indulni újra, mert elpattan a hangunk, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, s nem kapunk többet semmit, amivel szabadon élhetnénk.
Mondd, miért szerettelek? Mondd, miért ragaszkodtam hozzád, s miért van, hogy megvetettelek? Miért nem vagyok ma is ugyanaz, mint egykor, s miért taszítottalak el magamtól, te ismeretlen és sohasem volt tegnap?
Egy ablakot látok a szemközti falon. Az ablakon rács őrzi álmomat: bent van a szív, s kinnreked a gondolat: pumpám pihen a párnán, ahol fejemnek lenne helye. A vizespoharak tükörképe csillogva emlékeztet ma mindenkire: itt vagytok mind, akik valaha porszem-kacagásotokkal töltöttétek be a perceimet, hogy ne emlékezzek a reggeli ködre és a szélfútta, havas, fojtogató és összetört szivárványra, amit valaha még epedve vártam.
Képek táncolnak arcom előtt: galéria az élet, s a kiállítás még nyitva van: megtekinthető hétfő kivételével mindennap. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Arcok folynak össze, egymásra lépnek a lábak, zene szól a háttérből, s az ablakon befúj a szél. Egy mohos fő három szót szól, ami megmarad, s elvész; felkavar és összead. Itthon vagyunk, s ez a gondolat már majdnem jól esik: a fekete öltönyök idejének tényleg vége. Jöhet a madárfészek-dalolás és a holdvilág-talány.
A minap táncoló esőcseppek olvastak elfeledett szavakat a szívemben: sajnos nem lehettem jelen, így lemaradtam, pedig érdekeltek volna az összegyűjtött betűmarkok. Ami mégis eljutott hozzám, az csak a feledés mocska, ez viszont újult erővel tör rám majdnem mindennap…
„Hahó! Ki van itt mellettem? Ki adja ki ezt a szívszorító hangot?”
(S a fekete lassan átmarja a minden gondok pirosát, hogy elodázza a feladatok tékozló fiújának önsanyargató lelkiismeret-furdalását. S elkékül most végleg a szív, mert hódolni akar a hatalomnak, mely az egyetlen meghatározó és mértékadó lehet ezen a földön. Én vagyok a szín a vonakodás mögötti értelemben – nyissatok rám ablakot!)
Folyóvizek szelleme tapad most kezemre, elhúzza előttem a függönyt, s nem hagy látni: csak arra hagyatkozhatok, amit már valahonnan tudok. De mi van, ha az nem igaz? Mi van, ha eddig mindenki tudatosan csak félrevezetett, s az egész csak álmok álma bennem?
Én leszek az álomfaló álomadó, aki folytatja az álmok ősi időkben megkezdett, de mára már elhanyagolt szövetét.
Csónak a csónaktengerben.