Új utak

Nálunk idegen neve van a templomoknak. Még mi, itt lakók sem mindet tudjuk megjegyezni. Az utcáinkon is idegenek girbe-gurbáznak, és csak a jól bevált helyeken találkozhatsz ismerősökkel. Viszont ha átengedjük magunkat a városi séta hullámzó ritmusának, történetek és emlékek kopognak fel a lépteink nyomán.

Ez az a korlát, ahonnan Anita gyerekkorában leesett és eltörte a kezét; ebben az utcában laktak Péterék. Itt találtunk pár régi töltényhüvelyt, amikor Ilona zsúrja után a pincékben kerestünk magunknak jobb szórakozást. Ezen a padon csókoltam meg először Juditot, és ott a sarkon túl vesztünk össze. Amott valamikor egy festő lakott, ott pedig egy másik. Most épp egy zenész költözött a régi házba. Ahol lakom, valaha temető volt, és a temetkezési vállalkozó élte itt mindennapjait. Éppen ezért nem lepődünk meg itthon, ha reccsen a fotel vagy halkan megnyikordul a padló az esti csöndben: rég megbarátkoztunk már a szellemekkel. Ráadásul a domb, amin lakunk, valaha római katonai tábor volt. Erre szokták mondani, hogy „Ha ez mesélni tudna…”

Egyik nap Anita feldúltan érkezett haza.

A fák levelei között egy lámpa fénye szűrődött át, sajátos árnyjátékot játszott a szél az utcaköveken. Áron épp a fa alatti padon ült, és arra használta a késő esti város csöndjét, hogy egy könyvbe mélyedjen a szabadban. Gyakran olvasott ezen a padon, és gyakran csak ölében pihentette a könyvet, amíg inkább a képzelete és gondolatai játékainak adta át magát. Most nem ez volt a helyzet – valóban olvasott. Amíg Anita nem jutott eszébe az egyik mondatról. Látta maga előtt – ott a lomblámpaernyő fényében – a képet, mikor Anita feldúltan érkezett haza a piacról. Hallotta, ahogyan meséli, hogyan bosszantotta fel az egyik árus. Megpróbált átverni. Azt hitte nem látom, hogy jobb kezével finoman lenyomja a mérleget a paradicsom alatt. Amikor pedig figyelmeztettem, hogy ottfelejtette a kezét, rákezdett kiabálni, hogy én őt ne gyanúsítgassam, mert neki már a nem tudom én milyen fokú felmenője is kereskedő volt, és mindig a tisztességes haszon lebegett az egész család szeme előtt. És így meg úgy még vagy öt percig. Köpni-nyelni nem tudtam… Áron látta maga előtt Anita megrökönyödött és felháborodott arckifejezését, ahogyan hallgatja az eladó monológját.

A város kihalt. Az utcák csendesek. Tél van, hétköznap és este. Ki jönne ki ilyenkor? De én itt vagyok. Nézem a partról a folyót, lassan lépdelek, hallgatom, ahogyan a szállingózó hószemek egy nyári kerthelyiség kint felejtett ponyváján kopognak. Csend. Hideg. Fázom. Ezért valami nyári emléken töröm a fejem, de nem jut eszembe semmi. Továbbindulok hát, talán a gyaloglás segít. Ezen a tétovaságon is, meg a hidegen is. Mély gödörbe hullott most az este. Még nem tudom biztosan, hogy havas-fehér vagy pedig éj-fekete gödörbe... Hallgatózom – talán meghallom Áron vagy Anita szavait valamelyik ház vagy egy emlékkép mögül előszűrödni. Bár ha nekik volnék, még az emlékeim között sem bújnék elő: ilyen hidegben. Inkább maradjanak a meleg szobában, egymás társaságában, s hagyjanak engem, hogy egyedül járjam a kopott utcákat. (Még jót is tesz a városnak a friss hó: jótékonyan fedi el a kisebb-nagyobb hiányokat, mocskot, az élet apró és csalódásteli nyomait…)

Bádoglemezen az eső. Kopogás. Nyitott ablakon a nyári zápor illata. Szél. Várva várt hűsítő és frissítő légmozgás. Fapadlós szoba. Bútor alig, épp csak a legszükségesebbek. Ideiglenes berendezkedés. A távozás és érkezés közötti élet apró lenyomatai. Hajnalba nyúló beszélgetés és ott felejtett borospoharak. Viaszosvászon terítő a tornác asztalán. Szóda, pipa, papírlapok. Az oszlop mellett kilátni a kertre – rézsút vágott tájkép. Gyümölcsfák és vetemény. Éppen ébredező hajnali növények. Szinte látni, ahogyan felfrissülve nyújtóznak. A szomszéd fonott széken Anita ül felhúzott lábbal. Néhány pillanatra elbóbiskolt a beállt csendben, most eszmél fel. Áron és én megpróbáljuk újra felvenni a beszélgetés fonalát. Annyi elmondott és elmondatlan után nem is olyan könnyű ez. Talán inkább aludni kéne. De hogyan lehetne most aludni? Ezen az utolsó estén. Holnap búcsú. És nem csak a nyártól. Anita és Áron elköltöznek a városból. Ha találkozunk, akkor vagy véletlenül vagy egy másik nyáron itt a nyaraló tornácán. Épp ezért kell hát most addig nyújtani a pillanatot, amíg lehet. Még akkor is, ha mondani már nem tudunk mit. Később majd egy-egy levél oldja meg ezt a szótlanságot, most azonban nem fontos, hogy bárki beszéljen: ez az utolsó este.

Ez most egy másik szoba. Az időpont is más: este. Lámpafényből előbújó kevés bútor. Csak, amit könnyen magunkkal hozhattunk. Igyekszem megszokni azt, ami egyik napról a másikra történik velem. Ma épp a folyó partján. Meg kell ismernem a várost, hiszen még csak két hete költöztünk ide. Most már nagyjából elrendezkedtünk, eljött hát az ideje az egyre táguló ismerkedő utaknak. Szokatlan nekem ez a sík táj. Mindig hegyek lábánál laktam, viszont legalább most is egy folyó partján. Noha ez itt valahogy egészen más, mint amit eddig ismertem. Világosabb. Mintha az otthoni iszap és homok szürkébb lenne, nem ilyen sárga. Azt mondom: otthoni. Pedig most már ez az otthon. Az, ami a jól ismert, és alaposan belakott városban volt, eltűnt. Minden helyével és személyével. Egy maradt: Anita. Nélküle biztosan nem tudtam volna mindentől elválni. Érte és általa.

Itt a folyónál még látni ladikokat, azt a benyomást kelti a part, mintha nemrég még rendszeresen halásztak volna. Mondjuk a múlt hónapban. Látni a nyomokat. Már amennyire értek hozzá. Lehet, hogy félreértem a számomra ismeretlen szerepű karókat, stégeket. Ültem a délutáni napfényben vagy egy fél órát a folyót bámulva egy padon. Jól esett a napfény, arcomat félig felé fordítottam, hogy azért a vizet is szemmel tarthassam. Egészen lassan folyt. Az jutott eszembe, hogy ez is csak víz. Lehet, hogy éjszakánként, nagy csöndben ez is történeteket tud locsogni, ha engedem, hogy halljam. Megpróbálom valamelyik nap. Bár talán érdemes lenne evvel megvárnom a jövő nyarat. Jobban rá is érek, s olyankor az éjszakák is valahogy engedékenyebbek. Engedik, hogy a történetek megszülessenek és elhangozzanak. Hátha hallani is könnyebb akkor.

Innen sem hiányoznak az újdonságok, csak nem annyira meglepőek mint nálatok. Megváltozik egy-egy utca vagy tér, nekem mégis a múltról mesél, s ezért felismerem benne azt, ami megmaradt. Egyszerre látom tehát a változást és a régit. Ez jelentené a folytonosságot? De végül minden idegen lesz, és úgy fogok esténként itthon is bolyongni, mintha most érkeztem volna, s ismeretlenként járnám az utcákat. Akkor hát mi az ami marad? Van állandóság? Az éjszaka, a folyó? Hiszen azok sem lehetnek soha ugyanolyanok, mint tegnap voltak. Én is változom. Lehet már meg sem ismernél. Vagy annyi idő még nem telt el? Lehet csak nekem tűnik úgy, mintha évekkel ezelőtt lett volna az a búcsúzó nyári este. Talán tényleg tavaly volt, és alig pár hónap telt el azóta. Mi változik bennem? Új utakat kell keresnem. Nem csak a sétáimhoz, hanem ahhoz is, hogy megértsem magam. Meg kell találnom azokat az embereket, azokat a helyeket, azokat a perceket. Mindazt ami továbblendíthet. Ami segít, hogy újra itthon legyek. És ne csak úgy, mint aki nyári szünetre érkezik meg egy ismerős üdülőhelyre, a maga megszokott, mégis ideiglenes környezetébe.

NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK

Semmi hasznos, csak a magáért beszélő szavak, vagy azok a dallamok, miket füle még éppen meghall. Ennyi juthat mostanra, s ennyi mehet máskor is, mert nem ő az, ki értelmet kíván önteni mások fejébe, vagy megtalálni valami kimondott vagy ki nem mondott – és talán ki sem mondható – igazságot. Csak egymás után vet papírra szavakat, s közben abban bízik, hogy kirajzolódik belőlük valami, ami másokat is gyönyörködtet. Éppen úgy, ahogyan a vászonra felvitt festékfoltok és -vonalak segítségével létrejön egy kép.

Odakint csak az ellentmondást nem tűrő napsütés, bent a szobában viszont könnyű szellő a nyitott ablakoknak és a kereszthuzatnak köszönhetően. Nincs csend, mert szól a zene, de ez már valahogy részévé vált a körülötte lévő hangoknak: mint a madárcsicsergés, ami behallatszik az ablakon. Talán nincs is igazi csend sohasem, vagy nagyon fáj. S talán nem is az a fontos, hogy mennyi hang, zörej vagy zaj vesz körül, hanem azok minősége, üzenete. Mert ez az, ami eltereli a figyelmet, ami zavar, ami elnyomja a belső hangokat – nevezhetjük léleknek vagy lelkiismeretnek is. S így is tudja, hogy mindjárt mennie kell, minek hát akkor a csend. Sokkal jobban zavarja, hogy a szemüvege apró mocsokfoltjai miatt nem lát tisztán; pedig ha nem tudatosítaná magában ezeket a foltokat, talán észre sem venné: megszokná, hogy ennyit és ilyen módon lát.

Néha úgy izzik benne valami indulat, mint ahogy télen a fog vacog, vagy a mámor tép, mikor nincs és nem is lehet semmi kiútja. Enni kéne adni ennek a belső bestiának, engedni, hogy zabáljon fel bármit, ami elé kerül; mégis a józan ész azt súgja, hogy vissza kell szorítani, elnyomni, megölni, ha lehet... Türelemre, nyugalomra van szükség, nem indulatra: hallgatni a madarakat, nézni az eget vagy bármi, ami segíthet, hogy legyűrje a féktelennek tűnő dühöt, ezt a formátlan, tomboló és rombolni vágyó erőt.

Ordítani akar, de nem jön ki hang a torkán. Ugrálni volna kedve, de tudja, hogy bolondnak néznék azok, kik körülötte sétálnak, ülnek, olvasgatnak – egyáltalán léteznek – ebben a parknak csúfolt nyomokban zöld növényeket is felvonultató sarkában az idegen városnak.

Távolabb focizó fiúk kiabálnak. Nem minden szó jut el hozzá, de nem is mindnek örülne. Pedig legszívesebben ő is hasonlóakat mondana, csak visszafogja valami, amit a múltból hurcol magával, s talán a legjobb szó rá a jólneveltség (ha van egyáltalán ilyen...).

Most kéne tűzifát hasogatni egy órán át, de ez nem lehetséges: nincs mit és nincs mivel vágni; s egyáltalán minek is. S ez az utolsó gondolat valahogyan tanyát ver a fejében, mint egy idegen földön járó felfedező: elidőzik, s elgondolkodik a hosszabb távú letelepedésen is. Innentől kezdve a dühöt, a formátlan indulatot lassanként felváltja valami tétovaság, valami, ami nem enged cselekedni, szinte még a szükséges tetteket is megakadályozza.

 – Aztán otthon mégis csend –

Éjszaka végre. Nyugalom. Vége a robotnak. Persze van, ki ilyenkor is dolgozik. Tudja, sőt láthatja is, hiszen a háztól nem messze még most is jár egy gép. Érthető: végre nincs hőség, nem kell a markoló kabinjában izzadni a napsütésen. Hát ennyi. A mai nap már nem hozhat sok újat. Őrzi még néhány percig azt, amit a múltnak ad, aztán feledésbe merül. Mert az éjszaka sötétje úgy öleli át mindazt a nyüzsgést, csodát és lehetőséget, amit a nappal jelent, mint ahogy télikabát az ember testét: őrzi a melegét és nem enged be semmit kívülről, ami változtathatna vagy befolyásolhatná. Bágyadt magány veszi körül ilyenkor késő este: csak emlékmorzsái között matathat egy-egy üresedő pohár vagy néhány finom falat mellett. Az óra ketyegése, a távoli kutyaugatások vagy általában az éjszakai külvilág hangjai csak díszletei ennek az emlékbalettnek. Minden megtörtént. S most már bármi jön, csak tükörkép, visszájára fordított hímzett terítő. Rántsd le az asztalról egyetlen hirtelen mozdulattal!

Minek ártson magának akármilyen szerrel. Maga az este is módosítja a tudatot. S ahogy halad előre az idő, úgy lesznek egyre könnyebbek a mozdulatok. A fények egyre mélyebben rezonálnak lelkében, a zene hangjai pedig egyre több érzelmet szabadítanak fel benne. Már csak az a kérdés, hogy felismeri-e vagy tudja-e egyáltalán, hogy valami változást hord magában a késő esti idő múlása...

Régi éjszakák járnak a fejében. Távoli tábortüzek, s mára már feledett társaságok. Gyermekek, kik azóta felnőttek. Felnőttek, kik azóta eltűntek. Zenék, ízek, mámor; illatok, mosolyok, félszavak. A tűz fényébe mártotta arcát. Hátát a késő este hideg levegője simogatta. Egyszerű és mégis különleges pillanat volt, s érdekes volt belegondolni ebbe a kontrasztba. Közben szólt az ének, ahogyan az egy tábortűz körül illik, s nem kellett gondolni semmi másra. Napokra eltűntek a hétköznapok. Nem volt min aggódni, s nem volt ami megzavarhatta volna az estét. Minden a helyén?

Barátok arca dereng fel a múltból, s olyan szavak, amik talán valamikor megkarcolták lelke felszínét, de mára már annyira kiüresedtek, hogy szinté érteni is nehéz lenne őket. Egy-egy perc mintha megismételhetőnek tűnne, de aztán hamar rádöbben, hogy nem erre vágyik, csak átélni valamit, ami évekkel később ugyanígy mocorog benne, egy majdani álmos estén ábrándozva.

Miért kell felébredni? Miért nem lehet benne ragadni ebben az egy pillanatban? Mint légy a mézben: édes elmúlás.

Gondtalan napok jönnek azután: nem az jár a fejében, hogy mi a következő lépés, vagy mit mulasztott már el. Inkább csak hosszúra nyújtott percek, amikből végtelen sok van, s amik éppen ezért nem is túl jelentősek. Mégis kellenek ezek is, hiszen nélkülük nem ismerné fel az öröm vagy a fájdalom pillanatait az életében. Nem lehet ünnep hétköznapok nélkül. Bátorságot kell találni a holnapra, hogy elviselhesse, de ez nem tűnik nehéznek addig, amíg nem a félelem vagy a másnapi teendők miatt való aggodalom áll a középpontban. Most inkább kertek, parkok, szántóföldek kellenének, hogy keretbe fogják ezeket a napokat, s nem a sziklás táj, ami ennyire végérvényes, s változtathatatlan. Szöglet, hasadék, perem, lezárt és mégis folyamatosan megszakadó kilátás. Néha késztetést érez, hogy zerge módjára mászkáljon ezeken a sziklákon, s gyakran úgy gondolja, azt sem bánná, ha nyakát szegné egy zuhanásban. Ezért vágyik tágasabb és sík tájakra. Ahol nincsen akadálya a szemnek, s a képzelet is addig szárnyalhat, míg fáradtan földre nem rogy. Ott a holnapok is valahogyan egyértelműbbek és természetesebbek, mert nem szakíthatja meg az idő folyamatos áramlását semmilyen tátongó űr.

Hármat kiált a távolba, hátha meghallja valaki, s közelebb jön hozzá. Élvezné, ha egy ismeretlen váratlanul ajtaján kopogtatna. Vagyis inkább oda lépne a székéhez, ami a tornácon áll, s megszólítaná. Mindegy is, mit mondana elsőnek vagy utána: most nem a szavak értelme, vagy a beszélgetés tartalma, ami számít. Sokkal inkább azok hangzása, maga a hang, amit füle felfog, s ami teljesen más, mint az eddig hallottak. Hiszen a megszokott zajok sem zavarják, de jó lenne valamiféle változatosság. Nem annyira a városból ide szűrődő vagy a természet adta hangok érdeklik. Most éppen azok sem hatják meg, amiket maga hoz létre (akár közvetve, mint a zenehallgatás esetében, akár közvetlenül, mint az énekszóval, beszéddel). Más kell. Egy másik ember hangja. (Persze, ha őszinte lenne magához, akkor bevallaná, hogy nem is annyira a másik ember hangjára, sokkal inkább a társaságára vágyik – s ahhoz, hogy azt átélje, nem feltétlen van szükség beszédre.)

Hazudnod kell valami szépet. Olyat, amit azért még elhihet, de kicsit meglepő és elsőre hihetetlen. Jobb lesz a bokrok között sétálni, mint állni a szélben, mert nem a por, csak a lábnyomok tisztasága állhat a világ színe elé. Gondolj arra, hogy nincsen más lehetőség, mint ez a perc, ez a nap, vagy ez az éjszaka. Bontsd most szét apró elemeire fejedben mindazt, ami körülötted van. Vedd észre még azt is, hogy az előtted álló fák lassan nőnek, s leveleiken az erezet folyamatosan alakul, nem szimmetrikus, s nem állandó. Mert nincs, ami állna vagy végleges volna: te sem. Neveket is adhatsz a szemlélt tárgyaknak és a körülötted zajló jelenségeknek, de ez sem segíthet, mert holnap – sőt már egy perccel később is – más szavakkal kellene illetned mindezt. Hogyan nevezhetnéd ugyanúgy, ami nem ugyanaz, mint az előző pillanatban? Hát nem érted? Nem te vagy a középpontban! Még csak a közelében sem. S bár néha tényleg érted történnek mindenek, a legtöbbször nem te határozod meg, hogy milyen irányba változik az, ami körülvesz. Alakítsd először saját magadat. Egyszer talán eljutsz odáig, hogy hatni tudsz valaki másra, vagy legalább egy évek óta melletted létező tárgyra. Ennél több és nagyobb jó nem történhet veled. Minden alakítás és alakulás, ami ennél több, Isten dolga lehet csak. Állj be inkább a saját helyedre, s tartsd arcodat a napfénybe: hagyd, hogy alakulj a világ hatására, s ne te próbálj meg mindent megváltoztatni...

A szerelmes kocka

A mű elérhető itt.

Eső után ablakok

Esik. A vízcseppek az ablakon csurognak le. Vidám gyerekek csúsznak így havas domboldalon, csakhogy az eső mégsem annyira vidám.

Hát hová tűnt a bögrék csöndje? S az italok zajgó mámora hogyan veszhetett el? Sápadt vélemények ballagnak magányosan az ázott utcákon: nem látnak semmit, amivel egyetértve meghatározhatnák magukat. Céltalanul csoszognak a csendes utcán, mint a vízbe hullott gondolatok parti halai. A gyertya lángja visszafogottan ég a bizonytalan vélemények asztalain: nem akarja hivalkodó magabiztossággal megbántani őket.

Asztal a széken túl, a lámpafény körbeölelte az éjjel, nem is gondol semmi másra, s tiszta minden, mint a kétely. A vattacukor nem pihen most a fejben: mindent beszív, hátha jó lesz. Nem látjuk már semmi hasznát: sehol sincs nesz.

Ismered az arcunkat? Sápadt, mert elbizonytalanodtunk. Nincs bennünk semmi biztos, csak talán maga a kétely. Ha lehet, adj nekünk valamit. Valamit, ami elindíthat egy irányba. A többi már a mi dolgunk: szavainkat léptek gyanánt egymás után rakni, hogy a kitűzött irányba haladjunk előre.

Sínek kellenének. Azok mindig visznek valahová. A végtelenbe tartó vakvágányok között csak találnánk valami kézzelfoghatót…

Fényes ablak a tiszta házon. Kényes élet a páros álmon. A rakéta indulásra készen. Szálljunk fel ma kéz a kézben. Órák ketyegnek mindkettőnkben: a visszaszámlálás is véget ér majd, s addig élnünk kell – ha érted.

Nekem nem lehet megmutatni a világot: magam akarom látni, s megmutatni másnak. Neked. De nem talállak. Bújócskát játszol, mint egy gyerek. Bennem meg szétfoszlik lassan minden keret. Szemüveg a porban. Törött. A Seholból jövök. S a Sohába megyek. Te ismered, hát nyújtsd kezed!

Visszarántasz, mint egy orsó. Nem tudom, de látom. Nem értem, de hallom. Kimondom és szétbontom. Palackba zárom, ha úgy akarom.

Tankok pattognak a képzelet kockakövén, mint valami labda. Hová lett az értelem? Lenyelte a gyertya lángja, vagy elveszett a sűrű füstben?

Nyissatok ablakot!

Nyissatok…

Óda a Bizonytalanhoz

Valamit, tudom, hogy mondani szeretnél, és én meg is gondoltam hallgatni, de ma már nem biztos semmi. Még én sem. Lehet, hogy egy tévedés az egész. Talán nem…

A fecsegéstől nem hallom a tűz lobogását. De én vagyok csak a szoba hűvösében: valami mindenképpen marad hát belőlem: a szavak mögött megbújó csönd, ami a szavak jelentését adja. Legalább is azt hiszem. De lehet, hogy valami más csönd. S egyedül ez a háttérben meghúzódó csönd a biztos, semmi más.

A házak tanácstalanul néznek vissza rám az éjszakai utcán. Nem értik maguk sem ezt a különleges éjjelt: olyan megfoghatatlan, valószerűtlen, de valahogy mégis hidegen könyörtelen és kikerülhetetlen, mint a halál. Még a házak sem tudnak vele mit kezdeni, pedig nekik nem lehet újdonság az efféle különös éjszaka, hisz láthattak már oly sok ilyet. Ismerhetik jól…
De ma éjjel semmi sem egészen az, ami, s minden más is másnak látszik, s az összes többi is csak ismeretlen külsőség. Nem is értem, hirtelen hogy került elő ennyi furcsa, megfoghatatlan és felesleges dísz: mintha eddig egy fiók mélyen várták volna azt, aki most elő húzta őket.
Te érted?

Mi történt? Semmi.

Csak a szív mozog, mert képtelen elfelejteni a beleültetett ritmust. S ennyi. Több nincs. Nem is lehet, s nem is kell.
Ide-oda mozognak a gondolatok, s ez már olyan, mint az élet. Mindenki elhiszi. Még én is. S a házak is, amik körülvesznek az esti utcán. Csak odabent furcsa minden. Kívülről csodás…

Talán eljön az éjszaka vége?

Mindjárt megkeresem a kezdőpontját. Úgy könnyebb lesz megtalálni a végét is, hiszen éppen a másik oldalon van. Ez (azt hiszem) nyilvánvaló, s könnyen belátható…
Nem vagyunk semmiben biztosak.

Ma minden olyan különös. Talán ma semmi sem egyforma. Ma mintha nem hasonlítana önmagára a világ. De egyáltalán nem. Én biztos, hogy alig hasonlítok bármire is, ami én vagyok! Ki tudja, talán nem is hasonlítottam sohasem…

A körömlak alatt magányosan él a köröm: nem lát semmit a világból…

A pillanat feketéje

Ma minden olyan bizonytalan. Luxus-pulzusa van a városnak, de lüktet, mert űzi a szél. Itthon rekedt valami titokzatos csend, s képtelen vagyok lerázni, pedig nem szívesen hallgatom néma hangjainak üres zengését. Egy ceruza táncra kel az asztalon, s az ott felejtett papírra rajzolja az éjszakai sóhajtásokat. Álmot lát egy kávéscsésze: csészealjak gurulnak le a domboldalról, s viháncolva törnek össze a lenti köveken – rövid az álom.

S odakint tombol a szél: fenyegetőzik, s játszik: rázza a fákat, recsegteti a háztetőt, nekilök a falnak, s elfújja a kalapodat – ha van… De idebent csak a hangját hallom, nyugodtan ülhetek hát emlékeim kupacán, amit itt találtam a sarokban. Ölemben egy papír várja sorsát, mely beteljesülni látszik: mind kevesebb fehér hely marad rajta, s terjed tollam könnyeinek feketéje… Nyitott könyv várja, hogy ismét föléhajoljak, s valami belső hang buzdít is erre, de egyelőre nem törődöm vele.

Megcsörren a telefon.

Beszélgetés-foszlányok jutnak el hozzám az ajtón át. Én vagyok a belső a kinthez képest, s idebentről nézve minden más kint van…

Arcok pillantanak vissza rám az asztalról. Arcok, amiket az idő helyett egy egyszerű emberi kéz rajzolt oda.

Fültő-vakarásnyi gondolkodási időt kér a lélek…

Egy költemény darabja cseng vissza fülembe: valami részeg szerepel benne, de igazán nem fontos az egész, éppen csak fel-felzörren bennem egy-egy pillanatra.

S túl kevés a fekete… – ahogy akarod.

Viszlát az űrben, maholnap…

Ablakok néznek vissza

Ahogy a csillogó víz felületén úszik a mámor, úgy jelenek meg most újra: váratlan, szokatlan, elfeledett hangon egy régi mondat utolsó szavát mormolom: tudom.
Megérkezik az ébredés. Megkaptunk mindent, hogy ne hagyjuk magunk elpusztítani: kezeket, amik fognak, s szemeket, amik adnak; szájat, ami hallgat, s fület. Állunk az ég fénye alatt: szakadt rongyok, amik valaha gyönyörű ruhák lehettek bár, mára csak ócska foszlányai egy valaha-voltnak. Mindenki a tegnapról álmodik, s senki sem látja, hogy itt a holnap: ébredni kell, s indulni újra, mert elpattan a hangunk, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, s nem kapunk többet semmit, amivel szabadon élhetnénk.
Mondd, miért szerettelek? Mondd, miért ragaszkodtam hozzád, s miért van, hogy megvetettelek? Miért nem vagyok ma is ugyanaz, mint egykor, s miért taszítottalak el magamtól, te ismeretlen és sohasem volt tegnap?
Egy ablakot látok a szemközti falon. Az ablakon rács őrzi álmomat: bent van a szív, s kinnreked a gondolat: pumpám pihen a párnán, ahol fejemnek lenne helye. A vizespoharak tükörképe csillogva emlékeztet ma mindenkire: itt vagytok mind, akik valaha porszem-kacagásotokkal töltöttétek be a perceimet, hogy ne emlékezzek a reggeli ködre és a szélfútta, havas, fojtogató és összetört szivárványra, amit valaha még epedve vártam.
Képek táncolnak arcom előtt: galéria az élet, s a kiállítás még nyitva van: megtekinthető hétfő kivételével mindennap. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Arcok folynak össze, egymásra lépnek a lábak, zene szól a háttérből, s az ablakon befúj a szél. Egy mohos fő három szót szól, ami megmarad, s elvész; felkavar és összead. Itthon vagyunk, s ez a gondolat már majdnem jól esik: a fekete öltönyök idejének tényleg vége. Jöhet a madárfészek-dalolás és a holdvilág-talány.
A minap táncoló esőcseppek olvastak elfeledett szavakat a szívemben: sajnos nem lehettem jelen, így lemaradtam, pedig érdekeltek volna az összegyűjtött betűmarkok. Ami mégis eljutott hozzám, az csak a feledés mocska, ez viszont újult erővel tör rám majdnem mindennap…
„Hahó! Ki van itt mellettem? Ki adja ki ezt a szívszorító hangot?”
(S a fekete lassan átmarja a minden gondok pirosát, hogy elodázza a feladatok tékozló fiújának önsanyargató lelkiismeret-furdalását. S elkékül most végleg a szív, mert hódolni akar a hatalomnak, mely az egyetlen meghatározó és mértékadó lehet ezen a földön. Én vagyok a szín a vonakodás mögötti értelemben – nyissatok rám ablakot!)
Folyóvizek szelleme tapad most kezemre, elhúzza előttem a függönyt, s nem hagy látni: csak arra hagyatkozhatok, amit már valahonnan tudok. De mi van, ha az nem igaz? Mi van, ha eddig mindenki tudatosan csak félrevezetett, s az egész csak álmok álma bennem?
Én leszek az álomfaló álomadó, aki folytatja az álmok ősi időkben megkezdett, de mára már elhanyagolt szövetét.
Csónak a csónaktengerben.

Visszatérés - Távozás között

Felmerülés: visszatekintünk magunkba, s tudjuk a holnapok csillagát látjuk a kérdőjelek mögött.
Itt a visszatérés öröme, meg minden ami arra szolgál, hogy elfelejtsük a ragyogás hiányát, s beleolvadjunk a melegbe, ami megszakíthatatlan, s szétrobbantja a pillanat csodájának visszahozhatatlan egyszeriségét. Én vagyok az ablak a szíveden, de senki nem láthat be rajta, mert lehúztad rajtam a rolót: hang nélküli sötétség - fekete csönd.
Nem én vagyok az első, s nem én leszek az utolsó: mindenki tudja, hogy az állomások egymást követik: robog a vonat, mindenhol találunk olyat, aki szívünkbe lát, mert képes felhúzni a rólót, s pláne kinyitni az ablakot...
A zene még megrázza a fülem, hogy halljam is, s belülről jövőnek gondoljam végleg: látom, s tudom, hogy minden ott pihen az agyon; agysejtek ezrei mozdulnak, hogy teljes legyen az illúzió, amit valóságnak szoktunk hívni.
Csillogás a tenger felszínén: mondtam, hogy fürödjünk, s pillanatnyilag valóban jó ötletnek tűnt. Végtére is, ez a legkönnyebb megoldás a melegben. A víz ölel körül, itt ülök, lassan fázni kezdek, de maradok, mert nem mehetek: valami visszatart. A szemed. A csillogás. A hangod. A csobogás. Vannak, de nincs minden együtt mint egy összefüggő kép: inkább valami vetítés. Képek egymás után, kapcsolat nincs, vagy alig. Véletlenszerűnek tűnik, összeraktam magamnak, de nem sokat törődtem az összeköttetésekkl: adjatok köteleket - megoldom.
Szakadék szélén tombol a gondolat. Arcom felé rohan, de nem éri el a zuhanás előtt. Odalent, szakadéksötétségbe burkolva, éles kések várják: szétszakad, s nem tér vissza többet. Ennyi volt. Köztünk járt, adott és kapott, kaptuk, s hallgattuk. Szeretett és gyűlölt, szerették és gyűlölték, de mikor nincs, mindenki csak a tátongó űrt érzi szíve egy pontján. Mikor szívünk teli lesz az efféle lyukakkal, akkor nekünk is végleg itt az idő. Vannak, akik nagyon lyukas szívvel távoznak, de sajnos vannak, akik még szinte érintetlennel...

Későesti jegyzetek a parton

1.

Ócska papírlapok: az életem egy szelete – előkerülnek a zsebeimből, s együtt nézünk bele a semmibe.
Tegnapi fecnik, mikre az élet írt regényt: én is csak olvasom, noha főhősnek kéne lennem.
Szeretem ezt a hangtalan susogást, mely szín nélkül mutatja szemed kékét, s a szíved pirosát. Ez az a ritmus, ami éltet, s ébren tart engem vagy téged. Ez a muzsika szól.

2.

Sárga a ház, s megbújik a parton. Valaha biztos uralta az utcát, mára azonban elnyomta az út, süllyed az aszfaltba, mely az évek során mellette alakul: fejlődik és épül, egyre magasabb lesz, míg végül majd lerombolja egy erre járó jött-ment suhanc, s kezdődik minden elölről. Vannak, akik ezt hívják életnek, mások szerint ez csak része, avagy szükséges velejárója az életnek. Nem tudom.

3.

A víz innen, a lámpa fényéből nagyon sötétnek tűnik. S visszatükrözi a rajtafelejtett hajócska formáját és színét. Mert ehhez az egyhez aztán nagyon ért: ősidők óta tükrözi vissza a rajta felejtett tárgyakat. Itt áll, miközben folyik, s megbonthatatlan biztonságot áraszt magából. Igen, ő az; felismerted. Ő a mi öreg s örökké állva mozgó nénénk és anyánk, a nagy, ősi Duna.

4.

Néha lopva még felhangzik egy-egy fáradt madár csicsergése. Vagy ő már a hajnalra gyakorol? S nem is alszik talán addig, míg hajnalban rá nem zendít a boldog kórus, mely a teremtés csodáját zenésíti meg minden áldott reggel, s kivált ilyenkor tavasszal.
Zárnak a vendéglősök, pakolják a teraszról a székeket, valahonnan magányos zene szól, az is csak egy hangszóróból. Minden álmos. Este van.

5.

Könnybe lábad a szemem, s elfacsarodik az orrom. Talán csak a hideg esti szél teszi, s nem a lelkemben ugráló, s visszaszorított gondolatok. Ha költő lennék, azt írnám: „Itt ülök csillámló sziklafalon.” Végtére is ikertestvérem ő. Mit nekem az a nyolcvan év? A pillanat varázsa, a nap ragyogása, a mező illata, s a reggel távoli fénye úgy is ugyanaz. S nekem elhiheted, hogy csak ez számít. Letörlöm hát a könnyet, nehogy tollamat ölje.

6.

Ha jól fülelsz, s nem zavar meg az elguruló autók zaja, itt már jól hallható a nagy folyó csacsogó fecsegése. A parti köveknek meséli mindazt a sok csodát, amit a mai nap látott a távoli városokban, az erdők, s hegyek tövén, a szántóföldeken és a reggelben ébredő emberi arcokon. Hallgasd csak! Néha egy-egy szót te is elcsíphetsz, ha igazán figyelsz. Hallottad ezt a loccsanást? A reggeli kávé hangja volt, ahogy a kockacukor pottyan bele. Te ismered, én ismerem, de a kövek most hallják először.

7.

Kétszeres árnyékom vicces kalapjában olyan furcsa. Különös játéka ez a fénynek: így teszi izgalmassá a különben egyhangú világosságot Isten, hogy árnyékot ad oda, ahol túl sok lenne a fény. Szeretem az árnyakat. Ha nekem nem lenne, biztos álló nap azon küzdenék, hogy valaki mástól szerezzek legalább egy felet. Hozzásimulnék, s együtt mozognék vele, hogy az ő árnyéka legalább egy kicsit az enyém is legyen. Talán éppen ez az én bajom: túl erőteljes az árnyékom. Talán.

8.

Alszik a motyogás. Alszik a zsivaj. Néhányan néha megtörik még a csendet, de hasztalan. Bármit is tesznek, nem sokára nyugovóra tér maga a mocorgás is, s minden mély szuszogásba zuhan. Ez ugyanis az egyetlen, amely sosem alszik, amíg a világ világ. Ez a szuszogás éber, hogy vigyázzon rád, akinek e sorokat most is fülébe súgja a hangtalan hallgatag éjszaka.
Aludj nyugodtan, nem vagy egyedül már: itt van az éj.

Arcok a fűben

És a bokrok alatt zajlik az élet: mozog a fű és az avar között egy teljes, ám apró világ. Minden élet az avarban, a fű között kezdődik. Egyik ott is marad, másik kibuggyanva, felfelé törekedve előbukkan, hogy részt vegyen egy olyan világban, ami szintén egy nagyobb világ apróbb része. (Tudsz követni?)
Néztem a csillagok fénye alatt a bogarak lábait, s magamat láttam viszont. Tükör van beépítve minden kis bogárba. Nagy munka lehetett a sok apró testbe ezer meg ezer tükröt elhelyezni. Nem is akárki tette ezt meg: csak Egyvalaki képes erre…
Aztán történt valami érdekes: szembetalálkoztam egy arccal. Igen ott a fűben. Látszólag teljesen gazdátlanul hevert ott a földön, s igazából még mindig nem tudom, hogy hova is tartozott. Azonban felfedeztem tőle nem messze még egy arcot. Aztán egy harmadikat, egy negyediket és így tovább: rá kellett döbbennem, hogy tele van arcokkal a fű. Talán az előttem arra jártak ottfelejtett személyiség-kisugárzásaiból álltak össze. Talán utánam is marad ott egy arc, ami most még halovány, hisz csak egyszer jártam arra; de minden visszatérésem után egyre élesebb, s láthatóbb lesz majd. Aztán évek múlva egyszer valaki észreveszi ott a fűben egy valaha volt ember arcát, amit lehet, hogy felismer, s lehet, hogy azonosíthatatlannak tart majd, vagy egyenesen sosem létezettnek, s őt is gondolkodóba ejti majd a látott arc. Olyannyira, hogy arca neki is ott marad a fűben. Ezen arcnak az én arcom lesz az apja, s az általam látott arcok a nagyszülei: így áll össze ez a fűbeli arc-családfa, amiben mindenki kap egy kis helyet: ha nagyon halványan is, de mindenkinek ott van az arca a fűben.
Mártsuk együtt fűbe a kezünk, s merítsünk magunknak egy-egy szép arcot onnan! Vigyük haza, tűzzük ki szívünk falára, hogy minden reggel látványát elaltatva ébredjünk fel!