Időtánc

Varázslat-táncot

járnak a cseppek

faárnyak ülnek

fűben egy percet

Mozognak újra

sötétben állnak

szél ha érinti

vigyázva várnak

Magok se nőnek

néma csöndben ülve

csak a magas sziklák

élnek elmerülve

Potyognak mind a sárgák

tág rétre újra lépők

a levelek vagy a fénycseppek

az égre visszanézők

S egyre tágul, egyre nő

minden foltban, minden fán

lenn a fűben, sziklán, úton

egyre terjed az őszben az idő

És most?

Távolban űzött hegyeket látunk

idelenn megbúvó falvakat

felhőkbe nyúló füstoszlopokat

vagy ködbe bújó házakat

Most éreznék igazán

   finoman vágó pengéket

     bőröm alatt a hús talán

       magára lel vagy téved

Most csöndesednék csak el

   magamba burkolózva gyorsan

     hogy elfedjem magam elől

       a gondolataim egy-két szóban

Véletlen találkozástól utolsó szóig

ismeretlenségtől a meghatározóig

nem rövid – nem hosszú

pont elég, vagy éppen jó az út

Csak annyi maradt még

hogy kérdezzek, faggatózzak

de nem akarom felforgatni

nem merek választ kapni.

Aztán: jövet-menet

Összeverődtünk négyen-öten

kis kápolnába szentmisére

jött-mentek, átutazóban

ki ismeri a másikat, ki nem

Csendben vártunk

Aztán előkészületek:

    üres kehely, gyufa

         Hol a bor? Víz!

              s mi csak várjuk, s figyeljük

Nem minden perc ennyire könnyű

de mindegyik ilyen végleges

az elfeledett-megragadás vagy az elengedés

sohasem lehet elég végzetes

Csendben ülni és várni

nem mozdulni, nem felugrálni

nem a némaság, a tétlenség

ami igazán nehéz lehet.

Aztán: ajándék

    percről percre bomló

    benned formálódó

    szívben otthont találó

szabadság-táplálék

Arcvonásaink

Arcod őrzi még egy pillanatra

azt a szót, amit épp most mondtam

ahogyan egy kavics visszapattan

süllyedés előtt a felszínről

Aztán egyre mélyebben

és egyre jobban értem

mi az a szó benned

s érzed, mi volt bennem

S minden szóval, mindegyik mondattal

tovább gyűrűzik az ismeret

s mindegyik egy új minta az arcon

hogy én is jobban megérthessem

Így alakul át egy szó

közös vonássá rajtunk

hogy majd a legutolsó

fesse tisztává arcunk.

Reggel délben este

Reggel ködben

délben csöndben

este titokban

Reggel egyedül

Délben ideül

Este nem megy el

Reggel ébredés

délben tévedés

este belenyugvás

Reggel fények

Délben tények

Este talányok

Reggel botlás

délben bontás

este elmentés

Reggel maradék

Délben csapadék

Este csak azért.

Az az egy

Lobbantsd fel magadban

szítsd fel, égesd tovább

mert a fényét, a melegét

akkor is őrzöd, ha nem ég

            Nyiss ablakot az elmúlt nyárra

            magáért küzdő borzongásra

            tárd ki és fogadd be csöndben

            járjon át és újra hevítsen

Formáld szabaddá vagy

formáld át teljes egészében

ha már meg sem ismered

akkor születik meg a lelked

            Új reggel jön

            Új szavakkal éled

            Új szem, új könny

            Újul már reményed

Tisztítsd addig, míg fénylik

míg képe tiszta nem lesz

amíg arcod meg nem látod benne

mosd úgy, mintha ember lenne.

Boldogan, némán

Mámorba mártva mosolyogtál

s szabadon szemlélted szűk szobámat

vendégem voltál, világot vártál

talán tőlem – tévedéseimet találtad.

Hidd el nekem: nem csak ez

nem csak ennyit adhatok

idebenn a szív se kezd

semmibe, amit tagadhatok

Hittel hintsd tele téliálmomat

sóval, sárral kend kabátom

darazsakkal dúdold dalaimat:

lelkem lábnyomait lobogni látom.

Bolond bánatba burkolóztam

magamból mutattam mulandóságot

neked, névtelenségbe némultam

szemed szórta szélbe a szótlanságot.