2009. március 29., vasárnap

Biliárd

Golyók gurulnak a biliárdasztalon. Látszólag rendszertelenül, összevissza mozognak. Megkapták a kezdő lökést a fehér golyótól, amely azonban maga is csak külső hatásokra indult útjára… Vannak golyók, amelyek betöltik sorsukat, s eltűnnek egy lyukban, mások összevissza cikáznak még az asztalon, e nagyjából zárt rendszerben, ahonnan a lyukak egy soha nem látott világba vezetnek: le a mélybe.

A golyóknak csak számaik vannak, nem nevük, de ez tökéletesen elegendő: tudjuk őket azonosítani, s a színek is segítenek. Az pedig, hogy a felszín alatt mi lapul, csak alig érdekel valakit.

De kinél van a dákó?

Gurulnak a percek az élet biliárdasztalán, s csak vakon lökdösöm őket. Néha így is célba érek, de az egésznek éppen a lényegét nem vagyok képes megérteni, mert az túl van az asztalon. Valahol a mélyben, ahová én nem juthatok el.

Vagy mégis?

2009. március 24., kedd

A pillanat feketéje

Ma minden olyan bizonytalan. Luxus-pulzusa van a városnak, de lüktet, mert űzi a szél. Itthon rekedt valami titokzatos csend, s képtelen vagyok lerázni, pedig nem szívesen hallgatom néma hangjainak üres zengését. Egy ceruza táncra kel az asztalon, s az ott felejtett papírra rajzolja az éjszakai sóhajtásokat. Álmot lát egy kávéscsésze: csészealjak gurulnak le a domboldalról, s viháncolva törnek össze a lenti köveken – rövid az álom.

S odakint tombol a szél: fenyegetőzik, s játszik: rázza a fákat, recsegteti a háztetőt, nekilök a falnak, s elfújja a kalapodat – ha van… De idebent csak a hangját hallom, nyugodtan ülhetek hát emlékeim kupacán, amit itt találtam a sarokban. Ölemben egy papír várja sorsát, mely beteljesülni látszik: mind kevesebb fehér hely marad rajta, s terjed tollam könnyeinek feketéje… Nyitott könyv várja, hogy ismét föléhajoljak, s valami belső hang buzdít is erre, de egyelőre nem törődöm vele.


Megcsörren a telefon.


Beszélgetés-foszlányok jutnak el hozzám az ajtón át. Én vagyok a belső a kinthez képest, s idebentről nézve minden más kint van…

Arcok pillantanak vissza rám az asztalról. Arcok, amiket az idő helyett egy egyszerű emberi kéz rajzolt oda.

Fültő-vakarásnyi gondolkodási időt kér a lélek…

Egy költemény darabja cseng vissza fülembe: valami részeg szerepel benne, de igazán nem fontos az egész, éppen csak fel-felzörren bennem egy-egy pillanatra.

S túl kevés a fekete… – ahogy akarod.

Viszlát az űrben, maholnap…

2009. március 19., csütörtök

Pohár-ballada

Az asztalon egy pohárban pihen az élet, ül a pohár alján. Ez a pohár üres? Nem lehet, hisz benne van az élet. Valakinek a nyomait viseli magán: ajkának lenyomatát, lehelete melegét… A pohár fenekén egyetlen vízcsepp, s e vízcseppben ott az egész világ.

Ha most bejönne valaki a szobába, és kezébe venné a poharat, számos dolog történhetne. Tölthet bele valamit (s nem biztos, hogy ez víz lenne), amit utána ki is ihat; de az is lehet, hogy elmosogatja a poharat, s szekrénybe zárja többi pohártársa mellé. Ez az üres pohár tehát a lehetőségek tárháza, s e bőség épp ürességében rejlik…


Esti fény öleli körül az asztalt, s a rajta felejtett poharat. Figyelem a fény változását, ahogy az éjjel közeledtével egyre fogy, s arra gondolok, hogy lassan minden homályba vész, s nem tudok majd semmit arról a pohárról, de legalább nem is lesz fontos – a béke helyreáll, mert nem zaklat a pohár…


Csillagragyogás vonja be az éjszakát, a felejtés ködének boldogsága lepi el az életem, s újra itt van lassan a szakadék, mely enyhet ád, s gondolataimat, pszichémet tartja karban: az álom. Ma éjjel is beleugrom e szakadékba.

2009. március 3., kedd

Boríték a csöndben

Dalokat súg
az éjszakai csönd
Szavak kopognak
agyad küszöbén

Ez a tél meghalt
Korán kel a Nap
Vajon ki keresi
Én vagyok a holnap

A falakon macskák
Az égen birkák
Az egerek szürkén mosolyognak
Holnap lesz a fekete

Pirosítom a képet
voltam részegen is ott
Tegnap visszapattanok
itt az élet hív...

2009. február 24., kedd

honnan hová?

nem volt még
s nem is lehet
ott volt vég
megint lehet

a vége nem
a kezdete
igen bennem
nem benned

kívül a nap
hold az égen
piros kék
fehér tenyér

tányér asztal
az ablak vissza
nézi a tégla
s valakit hív

ember a porban
mondom hol van
papírkosár
látok ha vár

porral teper
kosszal seper
kalitka-lábon
nem énekel

nem mondta el
s a zsebben figyel
kocka papír
plakát tüzel

az ég a csillag

2009. január 23., péntek

Asztalra várva

(Kondor Treszkának)

A téli napsütés áterőlködött az ablak poros üvegén, s halvány fénnyel simogatta meg az üres kocsmai asztalokat. A hely kihalt volt, s már-már elhagyatott. Egy falióra kitartó ketyegése halkan átszűrődött a szomszéd szobából, de egyébként semmi nesz. Az üres teremben lágy félhomály ölelt körül minden tárgyat: az egyszerű asztalokat és székeket, egy ottfelejtett poharat és egy poros zongorát.

Ketten álltak az egyik asztal mellett. Csendesen tanécstalanul. Egy fiatal nő és egy férfi…

Nyílt az ajtó, s végre megjött a tulaj.

– Oh, elnézést kérek, csak át kellett ugranom a szomszédos boltba, de foglaljanak helyet nyugodtan, máris kapcsolom a villanyt… Mit parancsolnak? – sietve beszélt, közben lámpát gyújtott, s sürgött-forgott csendes vendégei körül, akik továbbra is álltak zavartan, majd végre levették kabátjaikat és leültek. A férfi halkan rendelt:

– Két kávét kérünk.

– Értem, két kávé. Rendben, máris hozom… – sietett el az egy fős személyzet a pult felé, amely előbukkant a lámpa fényében a fal mellett.

A vendégek az asztalnál csendesen ültek. A lány felemelte kávéscsészéjét, s kevéskét kortyolt a forró italból. Szép volt és fiatal: boldog is lehetett volna.

Mióta bejöttek, még nem szólalt meg… Valami különleges titokzatosság lebegte körül e hallgatag vendégeket, valami rejtelmes és félelmetes volt a tekintetükben. És a csönd úgy fonta körbe asztalukat, mint a pók a legyet: nyálkás, lerázhatatlan némaság.

A lány csendesen így szólt:

– Nem lehet.

A férfi lesütötte szemeit, s tovább hallgatott. Újra megszólalt a nő:

– Múlt héten láttad Ritát a téren, ha akkor megkérdezted volna, most minden másként lenne, de ma már csak a pillanatnyi csönd tekint vissza ránk a temetőben.

– Mi lesz a házzal? – kérdezte a férfi.

– Talán kiadjuk, vagy találunk rá vevőt, de én nem maradhatok ott ezután. Nem szeretném, ha minden pillanatban a vér gondolata kacagna körülöttem.

– Nem lett volna szabad elengednem Ritát… – szólt a férfi.

Csönd.


Sötétedik odakint…

– Szerettem – mondja végül a férfi alig hallhatóan.

– Mindnyájan szerettük – teszi hozzá a nő is.

Hosszú csönd.


A férfi fizetett, majd menni készültek. Miután az ajtón kiléptek, utánuk lestem, s láttam, hogy elmenőben harsányan nevetnek, s az utca végén egy fiatal lány várt rájuk.

Én pedig – míg azon tűnődtem, mennyire nem értünk semmit – végre leülhettem…

2008. november 30., vasárnap

Mondjon bárki bármit is...

Elsodorta az idő

a tér és a vér
Bárki ha mindent ígér

mondata fény és tüdő


Tengerparti házak

szél a por
Semmi új a bor

csak arcfeletti mázak


Bármit mondhat

éget a vágás
Korhadék-rágás

Otromba rothadt