Mondjon bárki bármit is...

Elsodorta az idő

a tér és a vér
Bárki ha mindent ígér

mondata fény és tüdő

Tengerparti házak

szél a por
Semmi új a bor

csak arcfeletti mázak

Bármit mondhat

éget a vágás
Korhadék-rágás

Otromba rothadt

Összeér

(Az alábbi művet egy novellapályázatra írtam még október elején. Tegnap volt eredményhirdetés, ahol én ugyan nem kaptam semmit, de most már legalább kirakhatom ide a blogra az írásom...)

Van egy hely valahol. Nem tudom, talán tényleg a mindig csodált, öreg folyam partján, amit az emberek Dunaként ismernek, s városunk alatt folyik; vagy csak a lélek egy zugában, mintegy visszaverődésként – mindenesetre van egy hely, ahol egymástól nagyon távoli világok összeérnek. A fent és a lent, a látszat és a valóság, vagy a valóság és a látszat, s mindaz, mi e két ismeretlen, s kimeríthetetlen fogalomhoz emberemlékezet óta társul. Összeér itt a valaha volt és a pillanat most-ja, a fény és a sötét, a város és a természet.

A víz felett furcsa homály, csendes őszi köd lebeg, s a parton halat sütöget a tűz felett az elfeledett nyári est. Levél zörren, s hallani, ahogy állandó fecsegéssel hömpölyög a folyó. Locsogása régi emberekről mesél, s feltöri bennünk azt a zárat, amivel a fájó emlékeket zárjuk el a világtól.

Él a városunkban egy ember. Különös maga is, a neve is. Tivadarnak hívják, s mindenki ismeri. Mintha évszázadok óta élne a csendes utcák, régi házfalak, s a kockakő határolta városban. Szeme olyan, mint azoké, akik régmúlt időkről mesélnek finom ebéd után, kényelmes székben hátradőlve a családi könnyű kedélyben. Valami titokzatos csillogás lobog ez ablak mögött, s tükrözi minden emberi szív pillanatnyi álmát.

A harang egyet kongat.

Tivadar halk, csoszogó léptei majd’ minden este felhangzanak az utcán: „csisz-csosz” – suttogja a vén cipő, mintha az aszfalttal kívánna társalogni, de az rideg, mert őrizni szeretné tekintélyét…

Esténként a partra csoszog Tivadar. Mikor leér, elsétál a gáton jobb kéz felé, az utolsó lépcsőig, majd óvatos, visszaemlékező léptekkel indul el lefelé a vízhez. Időutazás ez számára: minden lépcsővel éveket ugrik vissza, míg odalent a víz mellett le nem ül egy kőre. Eddigre lélekben visszaér a ködös múltba, ahol élete árnyéka homályosítja el a visszatekintő szemet.

A part ma is ugyanaz, mint akkor: kövek, s fák ugyan kerültek arrébb, de ez a lényegen nem változtat. Tivadar szemében minden egyformán csillog: régi idők jelennek meg előtte a víz tükrén, s a képek megelevenednek. Ez az ő magán-mozija: színek és évek futnak el szeme előtt, s megtört fényük simogatják Tivadar arcát, mint egy érdes öreg kéz.

Az árnyak és a fény összjátékából különös ringatózó képek elevenednek meg, s Tivadar szemében ott táncol a Duna minden tündére: a halk locsogás, a tábortüzek ropogása és melege, evezőcsobogás, esti szél, sirályok hangja, hajók kürtje, s minden valaha vízbefúlt ismeretlen utolsó dala.

Tivadar csak merőn nézi ugyanazt az egy pontot a Dunán, s emlékek burjánzanak fel benne.

Beszélik a városban, hogy valamikor régen Tivadarnak családja volt, s egyetlen fiával gyakran járt a partra, épp azon a helyen. Ám egy nap, amikor fia olyan tíz éves lehetett, Tivadart elnyomta az álom egy efféle délutáni parti mélázáskor. Senki nem tudja, mennyit aludt, de mikor felébredt, nem találta a fiát, csak az üres cipője hevert a kihalt parton, mint zátonyra futott páros csónak. Tivadar kétségbeesetten rohangált fel-alá a parton egész délután. Fia nevét kiáltozta, hátha előkerül valahonnan. Sorra kérdezte a járókelőket, nem látták-e fiát, de senki nem tudott neki segíteni. Mikor leszállt az este, Tivadar úgy döntött, hogy hazamegy, hiszen ma már úgysem találhatja meg a fiát.

Újra a parton, sötét éjjel van, s alig látni valamit, hiszen most a korzó ideverődő lámpafénye is csak zavarja a szemet. Tivadar kutató szeme fürkészi a láthatárt, amikor egyszer csak fia lép mellé, s mosolyogva kérdezi, mit vagy kit keres. Tivadar könnyek között öleli át fiát, aki nem igazán érti, mi is történik vele. Meg is kérdezi. Tivadar pedig válaszol neki:

– Fiam, azt hittem, hogy elvesztettelek. El sem tudtam képzelni, merre lehetsz, hiába kiáltottam neved, nem találtalak, csak üres cipőid tátongó sírverme tekintett rám vádlón.

– Bocsánat apa, amiért megijesztettelek: a parti homok simogatását kívántam érezni, ezért vettem le a cipőm. Betévedtem az erdőbe is, s ott egy szép fa alatt elnyomott az álom, ezért nem hallottam kiáltozásodat.

– Máskor ne tegyél ilyet! Szegény apád halálra rémült.

Tivadar az ágyában ébredt: „Álmodtam, vagy most álmodom? Az imént szép volt, s most itt a fájdalom. Fiam nincs velem, pedig most öleltem. Vagy rémálom csupán mindez?”

S megint a parti kövek között. Robogó szél üldözi Tivadart, aki rohan a kihalt korzón. Ordít. Hangját azonban elnyeli a dunai köd, s fia nem felel. Távoli kacagás, s városi zaj tompa hangja verődik vissza Tivadar félig tébolyult elméjéről, mint valami falról. Az álommal küzd, mégsem mer elaludni.

A Duna könyörtelenül folyik, s hatalmasabbnak tűnik, mint eddig valaha. Nem árul el semmit, s nem mutatja meg a valóságot. Tivadar összeroskad, s zokog a porban.

Megint otthon az ágyban találja magát. „Mi a valóság?!” „Hol vagy, fiam!” A szív érzi, de az ész nem képes felfogni, s nem is akarja, mert most is fáj…

A harang kettőt kongat.

Tivadar azóta minden este elballag arra a helyre, nézi a vizet, s csak a szeme csillog, de keze néha görcsösen kapaszkodik saját lábába, mintha fuldoklás közben keresne biztos kapaszkodót.

A fény magával viszi a reggeli ködben az emlékek sötétjét, az éjjel pedig visszaadja a szív fájdalmát. Kövek táncolnak az éjszaka álmos fényében, s Tivadar alakja jelenik meg a lépcsőn, felfele jövet: arcán fia tekintete pihen, s egy macska rémülten szalad végig a gáton.

A harang hallgat.

Ismeretlenségből

A korzó kavicsán egy ismeretlen cipője lépdel végig. Nem halad valami gyorsan: botjára támaszkodva biceg, s el-elnézelődik a tájon, amiből alig láthat valamit a lámpák fényétől.

Pirosra tépett szívdobogás lobog a kezében: mindenki szeme a hangok után szalad. „Ne nézz oda!” – szól aggódva anya a gyermekére. A víz pedig hidegen hömpölyög: mit sem törődik kicsinyes emberi mondatainkkal. Neki minden ember egyforma: test, amit vize elbír, vagy maga alá temet, szeszélyétől függően.

Az esti fényben megcsillan a pad karvasán a harmat. Az ismeretlen leül, és mélázva nézi a szeme elé táruló semmit. Nem lehet idegennek maradni ezen a helyen…

Pirkadó derülésbe omlik az éji ború, ahogy a mutató teszi meg az újabb fordulatot. Tévedés, ha azt képzeljük, hogy tényleg körbe megy. Homokszemek mozognak, s hullanak le az üvegcsék között, hogy elindítsák a szív dobogását. Gombokat nyomkod a reggel.

Az ismeretlen feláll a padról, s kabátja védelmébe burkolózva elbiceg a város felé. Mozgó erődítmény, amely ismeretlen, s ismételhetetlen titkokat rejteget magában: senki sem tudja, mit, s mégis ismerik minden mozdulatát a fák és a kövek. Látszik rajta, hogy csak mi köztünk idegen, de igazából mindig is itt élt.

Talán én vagyok ez a bicegő ismeretlen. Talán belepillanthattam öt percre a jövőbe. Talán figyelmeztetés volt ez, vagy valami jeladás…

Toll-könnycseppek hagynak nyomot benned, s te mégis hagyod, hogy magukkal vigyenek, mert mindig is szerettél. Elmélyedsz most a gondolatokban, mint álmos téli délutánon egy fotelben. Bögre kávé a kézben, s vár egy könyv a kezed ügyében. Szívszombatot kapott az este, hogy pihenjen, amíg újraindul a munka.

Az ismeretlen belép egy kapun. Jól megjegyzem magamnak a címet, hogy egyre kevésbé legyen idegen számomra. Ismerem ezt a tekintetet is, amelyik ilyen türelmesen s odaadóan tudja nézni az alig láthatót. Kabátja szívemtől kért kölcsönt színéhez, s botja rokona a fának, amelyik kertünkben áll – tehát nekem is.

Szívdobbanás ölel körül, mint utazót a vonat: zakatol és zötykölődik, kényelmetlen is néha, mégis oly elengedhetetlen. Vonatozz velem messzi városokba! Mindent ismerni akarok, s minden helyet meg szeretnék nézni. Dobd fel a csomagod, s ülj le mellém a vonaton!

Ismeretlen barátunk aludni tért. Szép álmokat! Örökre szépet.

Konzerv-évek

Szerinted, honnan tudjuk, hogy nem valami egészen mást látunk? Felszedegettem a reggelre lehullott leveleket, hogy zsebeimet megtöltsem velük: nagyobbnak tűnnek. Tele van a szemünk az álmainkkal, s mégis érezzük, hogy hazatértünk. Minden novemberi szónak megvan a maga zamata, mert ránehezül a felhők csöndje. Szombat délután arra gondolsz, hogy hová tetted a két kezed, mert ami a zsebedben van, az másé, s ismeretlen.
Talán a messzi múltban találjuk meg tényleg a jövőnk kulcsát? A réten is olyan virágokat szedegetünk, amik addigra már csak volt-magok, de magukba zárják a jövőt is. Megszabadulunk a holnap előre eltervezett magányától, s helyette olyat találunk ki, amit szívesen csinálnánk, ha nem lenne teljesen lehetetlen: pislákoló pillantásokat potyogtatunk el a csobogva csacsogó ligeti kút szuper-giccsében. Ez lesz a hajnali fény felszakadásának halálos álma.
Reggel a hangom még szokatlanul érdes, de minden délre megjön a kedvem, hogy ne az történjen, ami a múltban is már csak olyan ködösen jelenik meg, mint valami rossz minőségű filmen. Kalandozik a szél, s felemelgeti rólam a leplet, ami megvéd, s eltakar…

Együtt, s megint

Mindenki eltette a reggeli pillanatokat valami félreeső zsebbe, hogy nehogy visszaköszönjenek délig, azután bementünk az épületbe, amit iskolának hívnak azok, akik azt képzelik, hogy ennek a szónak bármivel több értelme van, mint mondjuk a holdudvarnak, vagy a sajtszeletnek.
A padok még ásítottak az éjjelről visszamaradt homályban, s mi e nyitott száj kellős közepében foglaltunk helyet, hogy nekilássunk a nosztalgiával vegyes információgyűjtésnek. Az első padsorban ülők kezdték a beszédet, s e különös alkalommal mindenki odafigyelt, mert mindnyájan éreztük, hogy most valami szokatlan vár ránk, amit eddig nem ismertünk, s ami úgy jelenik meg most az életünkben, mint az első esőcsepp a víz felszínén. A mondottak után mindenki hallgatott, hogy feldolgozhassa, s ténylegesen befogadhassa az információhalmazt, ami fülén keresztül, mint valami másik világba vezető titkos átjárón, eljutott agyáig. Kopogás hangja töltötte be a szobát: szóleheletek kopogtak lelkünk hirtelen megfagyott tavának jegén. Némely nagyobb darab képes volt áttörni az amúgy nem túl vastag réteget, s eljutott a tó mélyére, mások fennmaradtak a felszínen, s a következő szellő elfújta onnan.
Most másvalaki szólalt meg, mi pedig hallgattuk, s szavai újra lékeket törtek bennünk, hogy eljussanak oda, ahová eljutni szándékukban állt. S a kör nem szakadt meg, mindenki szólt is, hallgatott is, s végül az összes szóból valami olyan állt össze, ami nem volt eddig. Egy nagy közös történet született meg azon a napon bennünk, s általunk. S ott lebegett a teremben, az óra ketyegése, a vidám csevely, s színes képek között. Aztán mikor az első eltávozó kinyitotta az ajtót, a közös történet egy része, mint valami méhrajnak néhány tagja, utána repült, s ily módon lassan kiáradt a világba. Ha figyelsz, s csöndben ülsz este, láthatod, ahogy körüllebegi a várost, sőt az egész környéket, s talán eljut belőle valami az ország távolabbi pontjaira is, vagy akár más országokba is.
Együtt voltunk, s ez a „volt” nem a fájdalom szülötte, hanem a „majd”-ba vesző emlékek emlékezetes kezdetére vonatkozó pillanat megjelenése a mondaton belül.
Mindenki felnyitotta a félreeső zsebet, s visszatért oda, ahonnan indult, hogy folytassa, amit abbahagyott, de mindezt csak azért, mert tudjuk mind, hogy nem elváltunk, hanem csak félbeszakítottunk, egy évek óta tartó találkozót: bármikor folytathatjuk.

Ablakok néznek vissza

Ahogy a csillogó víz felületén úszik a mámor, úgy jelenek meg most újra: váratlan, szokatlan, elfeledett hangon egy régi mondat utolsó szavát mormolom: tudom.
Megérkezik az ébredés. Megkaptunk mindent, hogy ne hagyjuk magunk elpusztítani: kezeket, amik fognak, s szemeket, amik adnak; szájat, ami hallgat, s fület. Állunk az ég fénye alatt: szakadt rongyok, amik valaha gyönyörű ruhák lehettek bár, mára csak ócska foszlányai egy valaha-voltnak. Mindenki a tegnapról álmodik, s senki sem látja, hogy itt a holnap: ébredni kell, s indulni újra, mert elpattan a hangunk, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, s nem kapunk többet semmit, amivel szabadon élhetnénk.
Mondd, miért szerettelek? Mondd, miért ragaszkodtam hozzád, s miért van, hogy megvetettelek? Miért nem vagyok ma is ugyanaz, mint egykor, s miért taszítottalak el magamtól, te ismeretlen és sohasem volt tegnap?
Egy ablakot látok a szemközti falon. Az ablakon rács őrzi álmomat: bent van a szív, s kinnreked a gondolat: pumpám pihen a párnán, ahol fejemnek lenne helye. A vizespoharak tükörképe csillogva emlékeztet ma mindenkire: itt vagytok mind, akik valaha porszem-kacagásotokkal töltöttétek be a perceimet, hogy ne emlékezzek a reggeli ködre és a szélfútta, havas, fojtogató és összetört szivárványra, amit valaha még epedve vártam.
Képek táncolnak arcom előtt: galéria az élet, s a kiállítás még nyitva van: megtekinthető hétfő kivételével mindennap. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Arcok folynak össze, egymásra lépnek a lábak, zene szól a háttérből, s az ablakon befúj a szél. Egy mohos fő három szót szól, ami megmarad, s elvész; felkavar és összead. Itthon vagyunk, s ez a gondolat már majdnem jól esik: a fekete öltönyök idejének tényleg vége. Jöhet a madárfészek-dalolás és a holdvilág-talány.
A minap táncoló esőcseppek olvastak elfeledett szavakat a szívemben: sajnos nem lehettem jelen, így lemaradtam, pedig érdekeltek volna az összegyűjtött betűmarkok. Ami mégis eljutott hozzám, az csak a feledés mocska, ez viszont újult erővel tör rám majdnem mindennap…
„Hahó! Ki van itt mellettem? Ki adja ki ezt a szívszorító hangot?”
(S a fekete lassan átmarja a minden gondok pirosát, hogy elodázza a feladatok tékozló fiújának önsanyargató lelkiismeret-furdalását. S elkékül most végleg a szív, mert hódolni akar a hatalomnak, mely az egyetlen meghatározó és mértékadó lehet ezen a földön. Én vagyok a szín a vonakodás mögötti értelemben – nyissatok rám ablakot!)
Folyóvizek szelleme tapad most kezemre, elhúzza előttem a függönyt, s nem hagy látni: csak arra hagyatkozhatok, amit már valahonnan tudok. De mi van, ha az nem igaz? Mi van, ha eddig mindenki tudatosan csak félrevezetett, s az egész csak álmok álma bennem?
Én leszek az álomfaló álomadó, aki folytatja az álmok ősi időkben megkezdett, de mára már elhanyagolt szövetét.
Csónak a csónaktengerben.

Szavak az álomból

Megvesztegett félszavak
a falakról padlóra hullanak
S tapétaként ragadunk
az éjszaka plafonjára.

Mondatokat hallgatunk
Értelem nélkül kezünkön állunk
Ülve alszunk, állva fekszünk
mindenkit magunknak hiszünk

Ismeterlen fény a tenger,
S a csillagfény tépi arcunkat
Szakítja a hang a húst
S tépi a szivet a múlt.

álmunk a holnap