Fasor

Egyenes az út

ami mellett sorban

állnak mint őrző

katonák sorfalat

Égre törnek, magasba

nyúlnak, s ágaik

között a fény tánca

szemedbe villan

előttük elhaladva.

Törzsükkel tartják

az eget úgy látszik

nyelik a nyári

port mit majd az eső

moshat le egy tomboló

viharban hogy új

erőre kapva újra

őrizni tudják

ezt az egyenes utat.

Élték a múltat

és értik a jövőt

nem a rettegés

vagy a hatalom ad

nekik gyönyörű erőt

csak a bennük át

meg átfolyó élet

mit alig érthet ki

alattuk tovább fut.

Üres szobában

Idebenn csak a csend

idebenn csak a csend

Fáj még, vág ez a zaj

kérd csak, s megtagadom

Vár még, csend se takar

mélyen, tán feladom

(Idebenn csak a csend

idebenn csak a csend)

Ébredj, mert leszakad

véged majd ki se tép

távol mind aki ad

kérned már nem elég

(Idebenn csak a csend

idebenn csak a csend)

Álmos régi mesék

szétzúz most a világ

fáradt hajnali kép

végső vár a hazád

Fáztál épp eleget

kértél jobbakat is

Égned mégse lehet

vázlat még neved is

Fátyol födje be azt

mit még meg se találsz

várnád mind a vigaszt

s választ már sose vársz.

Idebenn csak a csend –

Fagyott földben

Állok, égre nyújtott
száraz karokkal:
“Segíts! Szólj hozzám!”
Esőt se küld rám
fényt se sugároz
hogy növeszthetek hát
új hajtásokat
ujjaim hegyén?!

Lábaim föld alá
ástam el titkos
forrásokat talál
s így maradhatok
élő míg a fagy
szemfedője lehull
az úr arcáról
hogy nőhessek.

Elejétől fogva

Egyik lépés a másik

után következik, de

mindnek éppen ott van a

helye és az ideje

Mert minden a terv szerint

halad biztos cél felé

és léphetek előre.

Megmutattad nekem is

merre érdemes menni

de bármiképpen lépek

nem ronthatom el végleg

Mert van új terv amit írsz

nekem kell azt keresni

az első lépést tenni.

S ha végre indulok a

kitűzött cél felé az

úton mit nekem mutatsz

minden botlásomból Te

segítesz felállni majd

és tudom, hogy nem hagyod

hogy elvesszem: indulok.

Vázlat egy vallomáshoz

Nem a saját szavam
        de a hatásom
        a létezésem
        a magányom
Nem a saját szemem
de a látásom
az ébredésem
a hátrányom
Nem a saját hitem
de a vallásom
a látomásom
tanításom
Nem a saját hangom
de a hallásom
a dúdolásom
és a táncom

Hármas malom

Fátyolos virágzásom
tisztán tárja elém
a jövő igézetét

Tántorgó indulásom
szélben hozza felém
a végzet ígéretét

Vérző sértődéseim
eltakarják a szép
lehetőségét: nézném

Kérdő tévedéseim
megtartják a kétség
visszatérését: kérném

Bámuló álmaimat
magában sem tartja
az indulatok féke

Táguló vágyaimat
szobámban megfogja
a fények tükörképe

Így tervezem a napot
amit kaptam mára
vissza ne éljek vele

Így felejtem el a jót
amit adtam várva
a viszonzást cserébe

Látószög

Én vagyok a szívdobogás

ha jön feléd az élet

én vagyok az odaadás

mikor minden elveszett

Én vagyok az árnyék mélye

dobd bele a fényt, a színt

én vagyok a sötét kéje

vedd ki belőlem a kínt

Azzal öntözd magad

amiből virág fakad

amid van, amit adok

amit magamnak tartok

Én vagyok a perc múlása

mikor visszapörgetnéd

én vagyok a könny hullása

mikor le se törölnéd

Én vagyok a távol méze

ízleld meg s ragadj bele

én vagyok a féreg íze

vidd magaddal a sírba le.