Színpadokon táncolunk mindnyájan, egész életünkben. Mindenki egy hatalmas színház sok apró, mozdítható színpadán, egyedül. Néha egyes színpaddarabok egymásmellé kerülnek (a Rendező akarata szerint). Ilyenkor a rajta táncolók rövid időre együtt táncolhatnak, hogy utána újra külön folytassák.
Nagyon koncentrálunk a táncunkra. Egész beleizzadunk a figyelembe. Lábunkat igyekszünk mindig a megfelelő helyre rakni, s kezünket is helyesen és szépen mozdítani. Ennek a nagy figyelemnek azonban arcunkon, s testünkön semmi nyoma nem lehet. Semmi merevség vagy előredőlés. A közönség ugyanis semmit nem vehet észre abból a munkából, ami a produkció mögötti titokban rejlik. Nem érezheti meg az izzadságszagot, nem láthatja az erőfeszítést, izmaink munkáját. Nekik csak azt szabad látni, hogy mi örülünk, s táncolunk. S ez nagyon fontos. Az előadás végén a közönségnek mindenképp tapsolnia kell. Ha nem, akkor nekünk annyi. Ha nem nyerjük el a közönség tetszését, vagy akár egyetlen ember is marad a nézőtéren, aki nem száz százalékig elégedett a műsorral, akkor a Rendező nem enged be bennünket a bankettre. Azt mondja majd, hogy nem is ismer minket. S mi tudjuk akkor, hogy azért mondja, mert rosszul táncoltunk, Ő pedig csak jó táncosokat ismer.
Hibázhatunk persze. Ezt a Rendező is elnézi, de csak abban az esetben, ha a közönség semmit nem lát belőle. Ha a végén önfeledten tapsolni tud, s elhiszi, hogy a műsor így volt tökéletes.
Hogyan táncoltál eddig? Nem kellene átgondolnod? Nem kéne új elemekkel felélénkíteni a műsorod, hogy a közönség végül megtapsoljon?
Meg akarom írni a fák és a füvek zöldjét, a város utcakövének elfelejtett csöndjét, a padok deszkáinak reccsenését, a harangok kongását; mindazt, ami körbevesz. Az életet nem ismerem, nem írhatok hát róla – maradnak az álmok, s az álmokban szőtt mesék. Azt akarom, hogy mindent ismerj, amit ismerek, s mindent megérts, amit kicsit is értek, vagy legalább sejtek.
>>>>>O<<<<<
(Reggel nem értettem még én sem a mai nap titkát. Most azonban este van, s a titok nem titok többé – mindent értek.
Ezért az estéért indult el a nap reggel, én is ezért keltem fel…)
A templom lábainál ültem, az öregszagú kapu előtt. Magamba szívtam az este minden hangját, s csendjét, illatokat és fényeket. Ha egy ember most erre járna, nem értené, mi történik. Mellém ült ugyanis minden, ami a város létét adja: házak szelleme, az utcák zaja, s éjszakai csendje, a Duna haragja és békéje, s a boltok kihalt, tömött üressége. Minden, amiből ráismerhetsz e helyre.
Távoli zeneszó úszott el fülemig, mint valami hordalékfa áradáskor: lassan, ám mégis elérve a partot, s felkeltve az ott állók figyelmét – már akik képesek még figyelni, s nem vette el kedvüket a mindennapok szürkesége.
A tér másik sarkán, a lámpa fényében Valaki tűnt fel. Zsebre tett kézzel lépkedett az öreg köveken, majd hátát a mellvédnek vetve a templom tornyára meredt. Talán a toronyórát leste, ahogy a mutatók mozogtak.
Épp egészet ütött a harang: este 11 óra. Valaki megfordult, s a mellvédnek támaszkodva a város felé kezdett nézelődni. Vagy tán csak gondolataiba mélyedve bámult bele az éjszakai sötétbe. Nem vett ugyanis észre, s én nem akartam magamra felhívni a figyelmét. Szerettem nézni, ahogy elmélkedik. Ha nem is tudtam, hol járhatnak gondolatai, testtartásából, arckifejezéséből (ha láttam) sejthettem valamit. Hosszú, vállára hulló haját meglibbentette az esti szél (mostanában nemigen járhatott fodrásznál – régen nem így nézett ki), s én tudtam, hogy a szél nyomán a dolgok mulandóságán gondolkodik. Bagatell…
Megfordult, s elindult egyenesen felém, mintha kezdettől fogva tudta volna, hogy ott ülök, s már eleve csak azért jött volna fel a templomdombra, hogy velem beszélhessen. (Talán a mellvédhez is csak azért ment, hogy időt nyerve gondolatait összeszedje…)
– Meddig tart a pillanat csodájának lobbanó fénye, melynél meglátjuk, s megértjük a világ összefüggéseit?
E kérdése váratlanul ért, láthatta is rajtam, mert megismételte, s hozzátette:
– Meddig tart, s mikor jön el?
– Nem tudom, – feleltem végül – de egy biztos: mindenki azt gondolja, hogy ez valami különös pillanat lesz, pedig alig fog különbözni az élet bármelyik másik másodpercétől. Hisz mindegyik kiváló alkalom arra, hogy megértsünk valamit, amit soha korábban nem értettünk…
– Ezt szépen mondtad – válaszolta Valaki kis gondolkodás után – Magam is hasonlókat gondoltam az imént.
Csönd.
Csak a város zaja, s néhány éjszakai kóborló (talán részegek is) hangja hallatszik, s a csonka Hold halvány fénye próbál eljutni szemünkön át az agyunkig (vagy a szívünkig?).
– Nincs kedved lejönni a partra? – kérdezte aztán Valaki – Megnézhetnénk a csillagok ősi tükör-táncát, vagy talán találunk néhány elfelejtett játékszert, melyekkel kedvünkre tölthetjük időnket.
Hát lementünk a Duna partjára. Ott sétálgattunk a parti kavicsok, kövek közt, s hallgattuk a folyó örök mondókáját. A mesét, amit mindig újra kezd, s folyton mesél, amíg valami rendkívüli nem történik, hogy megtörje a már kialakult rendet.
A Dunában persze nem volt semmi különös. Ismertük már jól: Valaki is, én is. Ismertük a vize hangját és hidegét, sodrása erejét, s mindazt a csodát, ami partjánál történik az emberrel. Itt ugyanis mindenki megértheti a múlt és a jelen találkozását, s a világok határának elmosódását.
Hajó.
Szeretném tudni, hogy milyen nagyra képes felnőni bennünk a hideg borzalom, amikor meglátjuk majd a hajnali fényben a szelek indulási helyét, s a felhőt, ami az esőket adja…
Valaki csendesen aludt mellettem a fűben, miközben szememben a csillagok visszatükrözött fénye táncolt, ahogy a Dunáról lepattant.
Persze a reggelek még mindig túl hamar érkeznek, s igazán nem tudhatod, hogy mikor lesz vége az álmaidnak. A polcon ott ülnek sorra a múlt morzsái, mint a jól nevelt könyvek, amikbe csak bele kell lapozni, hogy valami volt előkerüljön…
Térképet rajzoltam az égre, de az ég kifordult térképem alól, s most ott lebeg a semmiben, mert még azt sem tudja, hogy leessen-e. Holnapra aztán minden teljesen más lesz, s a térképem is talál magának helyet, hogy újra mutassa nekem az utat az X-szel jelölt hely felé, ahol ismeretlen kincseket találhatok.
Össze, össze, össze
Talpra állítom a kidőlt fákat, hogy árnyékukban leülhessek, egy könyvet kezembe vehessek, s ne kelljen semmi másra gondolnom, csak ara, ami az előttem éltek fejéből kihullt, mert nem tudott bennmaradni. Ha pedig végeztem, ott hagyom a talpra állított fákat, hadd üljön alájuk más is…
Nem mondtam én semmit, csak a hangom játszott a szélben, s most valami farkasverem mélyén táncol, mint egy eszelős szendvics: darabjaira hullik, ha fel nem kapjátok. Pillanatokat morzsolok a fejemre, hátha nem felejtek el semmit…
Darabokból állnak a testek, s minden, amit valaha alkottak. Válaszd hát el egymástól a részeket, s külön-külön is szemléld meg őket, majd pedig gyúrd újra eggyé: világítani fognak a sötétben, s nem kell félned, hogy valamit nem találsz meg.
Pirkadatpattanás potyog a porba, mint a vakolatmorzsák az öreg falakról a padlóra... Szerintem nem téptem szét eléggé még a hajnal rakétáit: valami bent maradt, s az éjszaka lenyelte egészen. Talán éppen egy fontos darabot a mából – sose fogjuk megtudni…
Tegnap este a városban sétáltam. Arcomról szürke porba hanyatlón pattant vissza az esti utcai fény, de így legalább jól láthattam mindent, ami a szemem elé került.
Az üres utcán ballagtam gondolataimba mélyedve, s a múlton merengve, amikor mozdult előttem valami. Nem láttam, épp csak a mozdulat suhanását, de mégis pattant bennem a rugó, s az eltűnt mozdulat emléke felé indultam, hátha nyerek belőle.
Egy sikátorba fordultam be. Sötét volt, s csak a másik végéről derengett valami csöppnyi fény: a szemközti utca lámpáinak puha esti lángja. El is indultam a fény felé, de a sikátor hosszabbnak bizonyult, mint ahogy emlékeimben élt.
Egy emberi alak ugrott le elém a templom magas kőkerítéséről, minek árnyékában megbújt e sikátor. Az illető figura elém állt, s szerbül kérdezett valamit. Nem értettem, s ezt ő is láthatta, mert magyarra váltott:
– Ki vagy te?
– A város éjszakai vándora – válaszoltam neki.
Tetszhetett neki e felelet, mert szája sarkában mosolyféle mozdult; de el is tűnt mindjárt, hogy arca felett újra a szigor vegye át az uralmat.
– Miért jössz erre? Háborgatni akarod álmunkat?
Csodálkozva válaszoltam:
– Én ugyan nem; azt sem gondoltam eddig, hogy errefelé bárkinek az álmát háboríthatom.
– Pedig sokan vagyunk itt – felelte, s szavai nyomán a kerítésről ugrálni kezdtek a hozzá hasonló alakok elém a sikátor kövére. Alig fértünk a szűk helyen, bármerre néztem, e furcsa emberi alakokat láttam… Hogy mi volt bennük a különös? Először magam sem értettem, de ahogy jól figyeltem, valamit megsejtettem. Csöndesek voltak, semmi nesz nem hallatszott a nyomukban, pedig százával álltak már körülöttem, s még mindig ugráltak a kerítésről. Zajtalanul, mint valami néma vízesés…
– Kik vagytok hát? – kérdeztem azt, aki legelőször állt elém.
– A múlt emlékei. Embereké, akik itt a templom körül fekszenek, hogy életük napjai után kialudhassák magukat.
Majd újra szigorú hangra váltott, s megkérdezte:
– Miért jársz hát erre ilyenkor?
– Az emlékeimet keresem a város kövei között. Nem akartalak háborgatni benneteket, hisz szavaidból már értem, hogy sokszor találkoztunk eddig is…
A szemben álló alak kérdőn vonta fel szemöldökét, s kérdezte is:
– Hogyan?
– Itt szoktam ülni a templomkertben egy könyvvel a kezemben, a ti nyugvóhelyeitek között.
A felismerés fénye ragyogott körül bennünket: egy élőt, s sok száz valaha éltet…
– Ismerlek, – mondta a velem szemben álló – hiszen épp velem szemben szoktál ülni…
S én is felismertem: híres zenész volt ő e lélekseregben. A város egykori büszkesége: tisztelete ma is ott ül a házak között, s nevével találkozni lehet a helyi zenészek múltjában és jelenében…
A plébániatemplom harangja éjfelet ütött. Egyedül álltam a sikátor közepén…
Újra elindultam, hogy végre megtudjam mi (vagy inkább ki?) vár a másik oldalon.
Kiértem az utcára, de senkit nem láttam. Azonban eszem nyiladozni kezdett, s megsejtettem, hogy kit is keresek valójában. Azt is tudtam hát, hol találhatom meg. Felsétáltam a templomdombra, az előbb említett plébániatemplom lábaihoz.
Sejtésem beigazolódni látszott. A város felé nézelődve (tehát nekem háttal) ismerős alakot fedeztem fel, amit viharvert kék kabátjában a mellvédnek támaszkodik.
Melléléptem, s csendesen köszöntöttem. Rám nézett, s szemében játszott az öröm, hogy ismerősre bukkant. Hiszen jól ismertük egymást: régi séták, s városi mókák kötötték össze múltunkat. Igen. Hazajött. Valaki visszatért, s tudtam, hogy én is újra itthon lehetek egészen…
Mélyről jön az ezer csoda, amit mindenki ismerhetne, ha nem lennénk olyanok, mint az elnyomott cigi csikkek: töpörödött magunkba forduló vakok, akik csak saját magunkat vagyunk képesek megpörkölni, senki mást.
Tegnap álmomban a Földön jártam. Nem én voltam az egyetlen, de senki nem volt körülöttem. Ahogy a kihalt tájon kószáltam céltalan, megtorpantam, mert előttem valami különös dolog történt.
Virágba borult a rét. Persze joggal mondhatnád, hogy nincs ebben semmi különös. De volt: minden virág (értsd: az összes) egyszerre mozdult, mintha egy balett előadáson ülnék… S ami igazán furcsa volt: a virágok szárai emberi karok voltak, a virágok pedig maguk a nyíló öklök. Tenyérvirág-réten sétáltam, s a titkot nem látta senki más, csak én…
Mondd, miért nem tudunk megvarrni minden szakadást? A parkok a hajnali csillagfényben siratják az éjszaka hangjainak múló születését, s nem gondolnak semmire, csak a lábak halk lépéseire, s a kavics morzsolódó zörejére. Én is a porban kúszó szómorzsa akarok lenni, ami nem akad el a sárból épült falakon, hanem áttöri magát a szíved kalickáján, s felrobbantja benned az érzésaknákat. Freccsenő érzelemfoszlányokat akarok látni, ahogy beterítik teljes bensődet, és visszafoghatatlanul rád törnek.
Nem láttam én sem többet a Földből, mint te, csak a tenyérvirágok csodája ébresztette fel bennem mindazt, amit valaha még mondani tudok. A hangomat így is zsebre tette a szél, hogy elvigye gyermekeinek: legyen mivel játszaniuk – csörög.
S a rét virágai között ott sétál a hétköznapok káosza, amiből talán kinő egy új világ mire eljön a hét vége, de az is lehet, hogy minden belehullik, s mi itt maradunk a semmi közepén: ugyanaz előttünk, s a hátunk mögött. Mindegy.
Te mégis ott ülsz mellettem, s ez éppen elég lesz. Tudom.
