Konzerv-évek

Szerinted, honnan tudjuk, hogy nem valami egészen mást látunk? Felszedegettem a reggelre lehullott leveleket, hogy zsebeimet megtöltsem velük: nagyobbnak tűnnek. Tele van a szemünk az álmainkkal, s mégis érezzük, hogy hazatértünk. Minden novemberi szónak megvan a maga zamata, mert ránehezül a felhők csöndje. Szombat délután arra gondolsz, hogy hová tetted a két kezed, mert ami a zsebedben van, az másé, s ismeretlen.
Talán a messzi múltban találjuk meg tényleg a jövőnk kulcsát? A réten is olyan virágokat szedegetünk, amik addigra már csak volt-magok, de magukba zárják a jövőt is. Megszabadulunk a holnap előre eltervezett magányától, s helyette olyat találunk ki, amit szívesen csinálnánk, ha nem lenne teljesen lehetetlen: pislákoló pillantásokat potyogtatunk el a csobogva csacsogó ligeti kút szuper-giccsében. Ez lesz a hajnali fény felszakadásának halálos álma.
Reggel a hangom még szokatlanul érdes, de minden délre megjön a kedvem, hogy ne az történjen, ami a múltban is már csak olyan ködösen jelenik meg, mint valami rossz minőségű filmen. Kalandozik a szél, s felemelgeti rólam a leplet, ami megvéd, s eltakar…

Együtt, s megint

Mindenki eltette a reggeli pillanatokat valami félreeső zsebbe, hogy nehogy visszaköszönjenek délig, azután bementünk az épületbe, amit iskolának hívnak azok, akik azt képzelik, hogy ennek a szónak bármivel több értelme van, mint mondjuk a holdudvarnak, vagy a sajtszeletnek.
A padok még ásítottak az éjjelről visszamaradt homályban, s mi e nyitott száj kellős közepében foglaltunk helyet, hogy nekilássunk a nosztalgiával vegyes információgyűjtésnek. Az első padsorban ülők kezdték a beszédet, s e különös alkalommal mindenki odafigyelt, mert mindnyájan éreztük, hogy most valami szokatlan vár ránk, amit eddig nem ismertünk, s ami úgy jelenik meg most az életünkben, mint az első esőcsepp a víz felszínén. A mondottak után mindenki hallgatott, hogy feldolgozhassa, s ténylegesen befogadhassa az információhalmazt, ami fülén keresztül, mint valami másik világba vezető titkos átjárón, eljutott agyáig. Kopogás hangja töltötte be a szobát: szóleheletek kopogtak lelkünk hirtelen megfagyott tavának jegén. Némely nagyobb darab képes volt áttörni az amúgy nem túl vastag réteget, s eljutott a tó mélyére, mások fennmaradtak a felszínen, s a következő szellő elfújta onnan.
Most másvalaki szólalt meg, mi pedig hallgattuk, s szavai újra lékeket törtek bennünk, hogy eljussanak oda, ahová eljutni szándékukban állt. S a kör nem szakadt meg, mindenki szólt is, hallgatott is, s végül az összes szóból valami olyan állt össze, ami nem volt eddig. Egy nagy közös történet született meg azon a napon bennünk, s általunk. S ott lebegett a teremben, az óra ketyegése, a vidám csevely, s színes képek között. Aztán mikor az első eltávozó kinyitotta az ajtót, a közös történet egy része, mint valami méhrajnak néhány tagja, utána repült, s ily módon lassan kiáradt a világba. Ha figyelsz, s csöndben ülsz este, láthatod, ahogy körüllebegi a várost, sőt az egész környéket, s talán eljut belőle valami az ország távolabbi pontjaira is, vagy akár más országokba is.
Együtt voltunk, s ez a „volt” nem a fájdalom szülötte, hanem a „majd”-ba vesző emlékek emlékezetes kezdetére vonatkozó pillanat megjelenése a mondaton belül.
Mindenki felnyitotta a félreeső zsebet, s visszatért oda, ahonnan indult, hogy folytassa, amit abbahagyott, de mindezt csak azért, mert tudjuk mind, hogy nem elváltunk, hanem csak félbeszakítottunk, egy évek óta tartó találkozót: bármikor folytathatjuk.

Ablakok néznek vissza

Ahogy a csillogó víz felületén úszik a mámor, úgy jelenek meg most újra: váratlan, szokatlan, elfeledett hangon egy régi mondat utolsó szavát mormolom: tudom.
Megérkezik az ébredés. Megkaptunk mindent, hogy ne hagyjuk magunk elpusztítani: kezeket, amik fognak, s szemeket, amik adnak; szájat, ami hallgat, s fület. Állunk az ég fénye alatt: szakadt rongyok, amik valaha gyönyörű ruhák lehettek bár, mára csak ócska foszlányai egy valaha-voltnak. Mindenki a tegnapról álmodik, s senki sem látja, hogy itt a holnap: ébredni kell, s indulni újra, mert elpattan a hangunk, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, s nem kapunk többet semmit, amivel szabadon élhetnénk.
Mondd, miért szerettelek? Mondd, miért ragaszkodtam hozzád, s miért van, hogy megvetettelek? Miért nem vagyok ma is ugyanaz, mint egykor, s miért taszítottalak el magamtól, te ismeretlen és sohasem volt tegnap?
Egy ablakot látok a szemközti falon. Az ablakon rács őrzi álmomat: bent van a szív, s kinnreked a gondolat: pumpám pihen a párnán, ahol fejemnek lenne helye. A vizespoharak tükörképe csillogva emlékeztet ma mindenkire: itt vagytok mind, akik valaha porszem-kacagásotokkal töltöttétek be a perceimet, hogy ne emlékezzek a reggeli ködre és a szélfútta, havas, fojtogató és összetört szivárványra, amit valaha még epedve vártam.
Képek táncolnak arcom előtt: galéria az élet, s a kiállítás még nyitva van: megtekinthető hétfő kivételével mindennap. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Arcok folynak össze, egymásra lépnek a lábak, zene szól a háttérből, s az ablakon befúj a szél. Egy mohos fő három szót szól, ami megmarad, s elvész; felkavar és összead. Itthon vagyunk, s ez a gondolat már majdnem jól esik: a fekete öltönyök idejének tényleg vége. Jöhet a madárfészek-dalolás és a holdvilág-talány.
A minap táncoló esőcseppek olvastak elfeledett szavakat a szívemben: sajnos nem lehettem jelen, így lemaradtam, pedig érdekeltek volna az összegyűjtött betűmarkok. Ami mégis eljutott hozzám, az csak a feledés mocska, ez viszont újult erővel tör rám majdnem mindennap…
„Hahó! Ki van itt mellettem? Ki adja ki ezt a szívszorító hangot?”
(S a fekete lassan átmarja a minden gondok pirosát, hogy elodázza a feladatok tékozló fiújának önsanyargató lelkiismeret-furdalását. S elkékül most végleg a szív, mert hódolni akar a hatalomnak, mely az egyetlen meghatározó és mértékadó lehet ezen a földön. Én vagyok a szín a vonakodás mögötti értelemben – nyissatok rám ablakot!)
Folyóvizek szelleme tapad most kezemre, elhúzza előttem a függönyt, s nem hagy látni: csak arra hagyatkozhatok, amit már valahonnan tudok. De mi van, ha az nem igaz? Mi van, ha eddig mindenki tudatosan csak félrevezetett, s az egész csak álmok álma bennem?
Én leszek az álomfaló álomadó, aki folytatja az álmok ősi időkben megkezdett, de mára már elhanyagolt szövetét.
Csónak a csónaktengerben.

Szavak az álomból

Megvesztegett félszavak
a falakról padlóra hullanak
S tapétaként ragadunk
az éjszaka plafonjára.

Mondatokat hallgatunk
Értelem nélkül kezünkön állunk
Ülve alszunk, állva fekszünk
mindenkit magunknak hiszünk

Ismeterlen fény a tenger,
S a csillagfény tépi arcunkat
Szakítja a hang a húst
S tépi a szivet a múlt.

álmunk a holnap

Álom francia módra

Ez francia. Nem is értem, hogy mi az, ami nem stimmel odabent. Vagy talán csak a gondolat tévedése az egész, s valójában az este hiánya okozza a zavart. Mondanék valamit, ha tudnám, hogy kit szólítsak meg. Itt ülök, s az ablak tökrét nézem, mint a pillanat homályának szakadékát. Én vagyok az egyetlen híd a szakadék felett: átmehetsz, vagy leugorhatsz, tetszés szerint, és itt nincs kérdés, vagy pénz, nincs semmi szankció, csak a döntés és a tett. Ez pont olyan mint minden az életben: nem számít semmi csak minden, amiről elmondhatod, hogy mennyi...
Foltok potyognak az égről, s elszakadt a húr, ami a zenét adhatná a mindennapok színesen szürke világába, bár nem tudom, hogy valaha volt-e egyáltalán. Piros ruhára emlékszem, s csizmákra, meg egy kalapra. Fújt a szél: szégyelősen szoknyád után kaptál, közben azért kacér mosoly bújkált az arcod szélén. Én is azt tenném a helyében: megkeresném a legbiztosabb rejtekhelyeket arcod lekerekített kiszögellésein, s egész életemben csak bújkálnék köztük, hogy senki se találhasson rám. Biztonságban lennék, mert arcod szépsége elterelné rólam mindenki figyelmét.
A mosoly egy pillanatra eltűnt, s a szél is pihent: de a szoknyád pirosa továbbra is visszhangozta a városi harsogást, mint nagy tükör a fények potyogását. A szavakat is alig hallani. Talán nem is mondtunk egymásnak semmit, hiszen mi szükség lenne egyetlen szóra is? - én biztos nem beszélnék, ha most látnám újra azokat a pillanatokat.
Az égen egy repülő zajongott keresztül: rozsdahangot árasztott a puffogó város fölé, de, érzésem szerint, rajtam kívül nem vette észre senki. Csak nekem zörgött, és csak én hittem, hogy zörgése mond nekem valamit: én voltam az, aki ismerte minden szavát. Ismertem, s mindet neked adtam, hogy te is halljad, s tudd azt a keveset is, amit én tudok, ezzel is több lehetsz, s te úgysem taníthatsz engem, hiszen sokkal többet tudsz nálam.
De az a piros szoknya, az a kalap, meg az a csizma itt táncol ma az ablakomban, ha leszáll az este mindig ezt látom. Nem felejtem, s nem is akarom: a szép képeket az emberek sokáig őrzik. Vannak, akik az ismeretlen "egyszer csak" hatalmának engedelmeskedve lefestik, vagy leírják, mások magukkal viszik az ismeretlenbe is.

Jó éjszakát!

Fáradtan, reménykedve, elégedetten, de félve. S a hajnal nyit rám ablakot, de nem repül be rajta most senki és semmi: utolsó gondolatom is épp csak arra képes, hogy mindezt felfogja. Az ujjak bénultan matatnak a semmi ködén, s minden jónak tűnik egy pillanatra.
Bementünk egy moziba. Leültünk, hogy megnézzünk egy filmet, amit már kétszer láttunk: nem érdekelte egyikünket sem, de a vászon lapos világa, s a rajta mozgó óriásalakok lekötöttek minket, s addig is kizárhattuk agyunk moraját. Ráadásul gondolkodnunk sem kellett: szinte kívülről ismertük minden szavát, viszont a moziban sötét van, s ez a sötét úgy járt át mindkettőnket, mintha most tépték volna szét a Napot és a Földet összekötő láthatatlan zsineget. Minden hallgatott, csak a szakadás foszló hangja reccsent agyunkba, s a mozi duruzsolt még a háttérben.
Egy szárnyas lélek lépett be az ajtón, de az is lehet, hogy valamiféle tündér volt. Valójában mindkettőt kétlem: ez nem az a város, ahol lelkek vagy tündérek bolyongnak a csaknem üres moziban a sorok között. Itt csak álmos emberek, boldog szerelmesek, kiábrándult okosok, s buta boldogok élnek. Övék az egész város a mozival együtt.
Ültünk és bámultuk a vásznat. Nem voltunk képesek befogadni a filmet, csak az alakokat láttuk, s hangjukat hallottuk, de mindez annyira megfoghatatlan és irreális volt, mintha egy lámpát próbáltunk volna meg megérteni egy sötétség nélküli világban.
Néha fel is ébredtem, s pillanatokra követtem a filmet, de újra meg újra visszahullottam az érdektelenséggel összekötött álomszakadélba: felpattintottam a tegnap ládáján a zárat, s előhúztam belőle egy percet, amelyre szívesen emlékeztem vissza. Ezt a percet te adtad nekem, s ez már önmagában sokat jelent...

Visszatérés - Távozás között

Felmerülés: visszatekintünk magunkba, s tudjuk a holnapok csillagát látjuk a kérdőjelek mögött.
Itt a visszatérés öröme, meg minden ami arra szolgál, hogy elfelejtsük a ragyogás hiányát, s beleolvadjunk a melegbe, ami megszakíthatatlan, s szétrobbantja a pillanat csodájának visszahozhatatlan egyszeriségét. Én vagyok az ablak a szíveden, de senki nem láthat be rajta, mert lehúztad rajtam a rolót: hang nélküli sötétség - fekete csönd.
Nem én vagyok az első, s nem én leszek az utolsó: mindenki tudja, hogy az állomások egymást követik: robog a vonat, mindenhol találunk olyat, aki szívünkbe lát, mert képes felhúzni a rólót, s pláne kinyitni az ablakot...
A zene még megrázza a fülem, hogy halljam is, s belülről jövőnek gondoljam végleg: látom, s tudom, hogy minden ott pihen az agyon; agysejtek ezrei mozdulnak, hogy teljes legyen az illúzió, amit valóságnak szoktunk hívni.
Csillogás a tenger felszínén: mondtam, hogy fürödjünk, s pillanatnyilag valóban jó ötletnek tűnt. Végtére is, ez a legkönnyebb megoldás a melegben. A víz ölel körül, itt ülök, lassan fázni kezdek, de maradok, mert nem mehetek: valami visszatart. A szemed. A csillogás. A hangod. A csobogás. Vannak, de nincs minden együtt mint egy összefüggő kép: inkább valami vetítés. Képek egymás után, kapcsolat nincs, vagy alig. Véletlenszerűnek tűnik, összeraktam magamnak, de nem sokat törődtem az összeköttetésekkl: adjatok köteleket - megoldom.
Szakadék szélén tombol a gondolat. Arcom felé rohan, de nem éri el a zuhanás előtt. Odalent, szakadéksötétségbe burkolva, éles kések várják: szétszakad, s nem tér vissza többet. Ennyi volt. Köztünk járt, adott és kapott, kaptuk, s hallgattuk. Szeretett és gyűlölt, szerették és gyűlölték, de mikor nincs, mindenki csak a tátongó űrt érzi szíve egy pontján. Mikor szívünk teli lesz az efféle lyukakkal, akkor nekünk is végleg itt az idő. Vannak, akik nagyon lyukas szívvel távoznak, de sajnos vannak, akik még szinte érintetlennel...