Nálunk idegen
neve van a templomoknak. Még mi, itt lakók sem mindet tudjuk megjegyezni. Az
utcáinkon is idegenek girbe-gurbáznak, és csak a jól bevált helyeken
találkozhatsz ismerősökkel. Viszont ha átengedjük magunkat a városi séta
hullámzó ritmusának, történetek és emlékek kopognak fel a lépteink nyomán.
Ez az a korlát,
ahonnan Anita gyerekkorában leesett és eltörte a kezét; ebben az utcában laktak
Péterék. Itt találtunk pár régi töltényhüvelyt, amikor Ilona zsúrja után a
pincékben kerestünk magunknak jobb szórakozást. Ezen a padon csókoltam meg
először Juditot, és ott a sarkon túl vesztünk össze. Amott valamikor egy festő
lakott, ott pedig egy másik. Most épp egy zenész költözött a régi házba. Ahol
lakom, valaha temető volt, és a temetkezési vállalkozó élte itt mindennapjait.
Éppen ezért nem lepődünk meg itthon, ha reccsen a fotel vagy halkan
megnyikordul a padló az esti csöndben: rég megbarátkoztunk már a szellemekkel.
Ráadásul a domb, amin lakunk, valaha római katonai tábor volt. Erre szokták
mondani, hogy „Ha ez mesélni tudna…”
Egyik nap
Anita feldúltan érkezett haza.
A fák levelei
között egy lámpa fénye szűrődött át, sajátos árnyjátékot játszott a szél az
utcaköveken. Áron épp a fa alatti padon ült, és arra használta a késő esti
város csöndjét, hogy egy könyvbe mélyedjen a szabadban. Gyakran olvasott ezen a
padon, és gyakran csak ölében pihentette a könyvet, amíg inkább a képzelete és
gondolatai játékainak adta át magát. Most nem ez volt a helyzet – valóban
olvasott. Amíg Anita nem jutott eszébe az egyik mondatról. Látta maga előtt –
ott a lomblámpaernyő fényében – a képet, mikor Anita feldúltan érkezett haza a
piacról. Hallotta, ahogyan meséli, hogyan bosszantotta fel az egyik árus.
Megpróbált átverni. Azt hitte nem látom, hogy jobb kezével finoman lenyomja a
mérleget a paradicsom alatt. Amikor pedig figyelmeztettem, hogy ottfelejtette a
kezét, rákezdett kiabálni, hogy én őt ne gyanúsítgassam, mert neki már a nem
tudom én milyen fokú felmenője is kereskedő volt, és mindig a tisztességes
haszon lebegett az egész család szeme előtt. És így meg úgy még vagy öt percig.
Köpni-nyelni nem tudtam… Áron látta maga előtt Anita megrökönyödött és
felháborodott arckifejezését, ahogyan hallgatja az eladó monológját.
A város kihalt.
Az utcák csendesek. Tél van, hétköznap és este. Ki jönne ki ilyenkor? De én itt
vagyok. Nézem a partról a folyót, lassan lépdelek, hallgatom, ahogyan a
szállingózó hószemek egy nyári kerthelyiség kint felejtett ponyváján kopognak.
Csend. Hideg. Fázom. Ezért valami nyári emléken töröm a fejem, de nem jut
eszembe semmi. Továbbindulok hát, talán a gyaloglás segít. Ezen a tétovaságon
is, meg a hidegen is. Mély gödörbe hullott most az este. Még nem tudom
biztosan, hogy havas-fehér vagy pedig éj-fekete gödörbe... Hallgatózom – talán
meghallom Áron vagy Anita szavait valamelyik ház vagy egy emlékkép mögül
előszűrödni. Bár ha nekik volnék, még az emlékeim között sem bújnék elő: ilyen
hidegben. Inkább maradjanak a meleg szobában, egymás társaságában, s hagyjanak
engem, hogy egyedül járjam a kopott utcákat. (Még jót is tesz a városnak a
friss hó: jótékonyan fedi el a kisebb-nagyobb hiányokat, mocskot, az élet apró
és csalódásteli nyomait…)
Bádoglemezen az
eső. Kopogás. Nyitott ablakon a nyári zápor illata. Szél. Várva várt hűsítő és
frissítő légmozgás. Fapadlós szoba. Bútor alig, épp csak a legszükségesebbek.
Ideiglenes berendezkedés. A távozás és érkezés közötti élet apró lenyomatai.
Hajnalba nyúló beszélgetés és ott felejtett borospoharak. Viaszosvászon terítő
a tornác asztalán. Szóda, pipa, papírlapok. Az oszlop mellett kilátni a kertre
– rézsút vágott tájkép. Gyümölcsfák és vetemény. Éppen ébredező hajnali
növények. Szinte látni, ahogyan felfrissülve nyújtóznak. A szomszéd fonott
széken Anita ül felhúzott lábbal. Néhány pillanatra elbóbiskolt a beállt
csendben, most eszmél fel. Áron és én megpróbáljuk újra felvenni a beszélgetés
fonalát. Annyi elmondott és elmondatlan után nem is olyan könnyű ez. Talán
inkább aludni kéne. De hogyan lehetne most aludni? Ezen az utolsó estén. Holnap
búcsú. És nem csak a nyártól. Anita és Áron elköltöznek a városból. Ha
találkozunk, akkor vagy véletlenül vagy egy másik nyáron itt a nyaraló
tornácán. Épp ezért kell hát most addig nyújtani a pillanatot, amíg lehet. Még
akkor is, ha mondani már nem tudunk mit. Később majd egy-egy levél oldja meg
ezt a szótlanságot, most azonban nem fontos, hogy bárki beszéljen: ez az utolsó
este.
Ez most egy
másik szoba. Az időpont is más: este. Lámpafényből előbújó kevés bútor. Csak,
amit könnyen magunkkal hozhattunk. Igyekszem megszokni azt, ami egyik napról a
másikra történik velem. Ma épp a folyó partján. Meg kell ismernem a várost,
hiszen még csak két hete költöztünk ide. Most már nagyjából elrendezkedtünk,
eljött hát az ideje az egyre táguló ismerkedő utaknak. Szokatlan nekem ez a sík
táj. Mindig hegyek lábánál laktam, viszont legalább most is egy folyó partján.
Noha ez itt valahogy egészen más, mint amit eddig ismertem. Világosabb. Mintha
az otthoni iszap és homok szürkébb lenne, nem ilyen sárga. Azt mondom: otthoni.
Pedig most már ez az otthon. Az, ami a jól ismert, és alaposan belakott
városban volt, eltűnt. Minden helyével és személyével. Egy maradt: Anita.
Nélküle biztosan nem tudtam volna mindentől elválni. Érte és általa.
Itt a folyónál
még látni ladikokat, azt a benyomást kelti a part, mintha nemrég még
rendszeresen halásztak volna. Mondjuk a múlt hónapban. Látni a nyomokat. Már
amennyire értek hozzá. Lehet, hogy félreértem a számomra ismeretlen szerepű
karókat, stégeket. Ültem a délutáni napfényben vagy egy fél órát a folyót bámulva
egy padon. Jól esett a napfény, arcomat félig felé fordítottam, hogy azért a
vizet is szemmel tarthassam. Egészen lassan folyt. Az jutott eszembe, hogy ez
is csak víz. Lehet, hogy éjszakánként, nagy csöndben ez is történeteket tud
locsogni, ha engedem, hogy halljam. Megpróbálom valamelyik nap. Bár talán
érdemes lenne evvel megvárnom a jövő nyarat. Jobban rá is érek, s olyankor az
éjszakák is valahogy engedékenyebbek. Engedik, hogy a történetek megszülessenek
és elhangozzanak. Hátha hallani is könnyebb akkor.
Innen sem
hiányoznak az újdonságok, csak nem annyira meglepőek mint nálatok. Megváltozik
egy-egy utca vagy tér, nekem mégis a múltról mesél, s ezért felismerem benne
azt, ami megmaradt. Egyszerre látom tehát a változást és a régit. Ez jelentené
a folytonosságot? De végül minden idegen lesz, és úgy fogok esténként itthon is
bolyongni, mintha most érkeztem volna, s ismeretlenként járnám az utcákat.
Akkor hát mi az ami marad? Van állandóság? Az éjszaka, a folyó? Hiszen azok sem
lehetnek soha ugyanolyanok, mint tegnap voltak. Én is változom. Lehet már meg
sem ismernél. Vagy annyi idő még nem telt el? Lehet csak nekem tűnik úgy,
mintha évekkel ezelőtt lett volna az a búcsúzó nyári este. Talán tényleg tavaly
volt, és alig pár hónap telt el azóta. Mi változik bennem? Új utakat kell
keresnem. Nem csak a sétáimhoz, hanem ahhoz is, hogy megértsem magam. Meg kell
találnom azokat az embereket, azokat a helyeket, azokat a perceket. Mindazt ami
továbblendíthet. Ami segít, hogy újra itthon legyek. És ne csak úgy, mint aki
nyári szünetre érkezik meg egy ismerős üdülőhelyre, a maga megszokott, mégis
ideiglenes környezetébe.
