Mennyi

Spórapora

2011-11-30T11:24:00.001+01:00

Egy gombát hozok épp ide, nézd csak: pont a csiperkét!

Tudd meg spórapora bíborbarna neki

Elfelejtettem

2011-11-14T21:50:00.001+01:00

Én akkor már nem mozogtam. Ő belépett, megemelte a kalapját. Hogy semmi választ nem kapott, csöndes mozdulatokkal vette le kabátját (azt hitte tán, hogy alszom?), felakasztotta a szegre, mely fogasként adta magát, más alkalmatosság nem lévén idebenn. Miután e rituáléját végigjárta az érkezésnek, végül leült egy ott álló rozoga székre és várt.

Csönd.

Egy légy zizzen az ablakpárkányon. Vagy egy valaha volt légynek elfelejtett hangja most visszhangozza saját magát, mint valami régen énekelt népdalt.

Mindez nem zavarta meg csöndes várakozásában, mozdulatlanul ült a széken egy fél órán át. Akkor lassan felállt, átment a konyhába (ha nem nagyképűség ezt mondani arra, hogy az egyetlen szoba egyik sarkában lévő rezsóhoz lépett...). Halk és lassú mozdulatokkal (mint ravatalozóban a rokonok) kávét készített magának. A kávé gőzölgött. Szinte éreztem az illatát, s láttam lágyuló barna színét.

Kezében a gőzölgő kávéval visszaereszkedett a magányosan rogyadozó székre.

Csönd.

A csöndet néha apró mozdulatainak halk zöreje törte meg. Ruha-susogás, kanál zörrenés, kávé-hörpentés – csönd; majd megint: ruha-susogás, kanál zörrenés, kávé-hörpentés – csönd.

Telik az idő. Odakint lassan sötétedik. Idebent gyorsabban, de odaát már egész világos van.

Ő meg csak ül, s várja, hogy ne történjen valami; várja, hogy végre abbahagyja a várakozást. Ami most mozdul, az is csak a mozdulatlanság súlyát növeli. Ez ugyanis mindent áthat, s nem lehet előle menekülni.

A rét virága elhervad és kókadtan földrerogy, amikor eljön a pillanat, s beteljesítette feladatát. Felette a fa, az ég és a fény azonban folytatja azt, amihez ért: vár tovább – csöndes mozdulatlanságban táncolva, ahogy a szél és az idő a mozgást meghatározza és adja.

Elfelejtettem, hogy lenni milyen csodás...

Tizenkétszer

2011-10-29T21:54:00.001+02:00

Mert itt ülök
mert nem leszek
mert szédülök
mert nem hiszek

Mert itt hagyott
mert megragad
mert itt vagyok
mert megtagad

Mert hallgatok
mert tévedek
mert dúdolok
mert ébredek

Amíg még

2011-10-29T15:36:00.001+02:00

Akkor már piros volt
S az utca is csillogott
Nekünk pedig táncoltak
a városi angyalok

És megfogtad kezem
vezettél valahová, s velem
nevettél az elfelejtett
kopott utcaköveken

Most minden elsárgult
s a táncok is csendesek
csak a kacagás nem
pihen: most is
éppoly heves...

Most

2011-10-17T22:30:00.001+02:00

Tisztázd magad a pillanatból
S mondhatod, hogy szabad vagy

Egyetlen (11)

2011-09-20T15:18:00.002+02:00

Elfelejtettséged

Egyetlen (10)

2011-09-17T16:24:00.002+02:00

Burgonya

Egyetlen (9)

2011-09-16T22:37:00.000+02:00

Vajkrémesedés

Egyetlen (8)

2011-09-12T21:13:00.001+02:00

Színház

Egyetlen (7)

2011-09-11T11:37:00.002+02:00

Tudhatnánk

Egyetlen (6)

2011-09-10T16:35:00.000+02:00

Mindegy

Egyetlen (5)

2011-09-09T17:44:00.001+02:00

Kimentem

Egyetlen (4)

2011-09-08T17:31:00.002+02:00

Nem

Egyetlen (3)

2011-09-07T19:34:00.000+02:00

Zöldségesség

Egyetlen (2)

2011-09-06T17:25:00.000+02:00

Vattacukor-lehelet

Egyetlen (1)

2011-09-05T22:03:00.002+02:00

Holdfény-villódzás

A szerelmes kocka

2010-02-27T07:51:00.002+01:00

A mű elérhető itt.

Leuo pong

2010-01-08T00:36:00.001+01:00

Il nut giton fe gonro myni
Nemurro pie keston birni
Leuo pong leuo pong
Mitre kolli kunrowong

Hel kintre gogre bento karro
Masnikto pjinta gonro warro
Leuo pong leuo pong
Jakli nango intuwong

Mij kanrot ikrisz jukto kongi
Hjatto palkri pengrowongi
Leuo pong leuo pong
Mantcsu hinty kunrowong

Okle munrot leuo pongu
Minhku karret mitre kollu
Leuo pong leuo pong
Pongu lei leuo pong

Eső után ablakok

2010-01-01T01:59:00.002+01:00

Esik. A vízcseppek az ablakon csurognak le. Vidám gyerekek csúsznak így havas domboldalon, csakhogy az eső mégsem annyira vidám.

Hát hová tűnt a bögrék csöndje? S az italok zajgó mámora hogyan veszhetett el? Sápadt vélemények ballagnak magányosan az ázott utcákon: nem látnak semmit, amivel egyetértve meghatározhatnák magukat. Céltalanul csoszognak a csendes utcán, mint a vízbe hullott gondolatok parti halai. A gyertya lángja visszafogottan ég a bizonytalan vélemények asztalain: nem akarja hivalkodó magabiztossággal megbántani őket.

Asztal a széken túl, a lámpafény körbeölelte az éjjel, nem is gondol semmi másra, s tiszta minden, mint a kétely. A vattacukor nem pihen most a fejben: mindent beszív, hátha jó lesz. Nem látjuk már semmi hasznát: sehol sincs nesz.

Ismered az arcunkat? Sápadt, mert elbizonytalanodtunk. Nincs bennünk semmi biztos, csak talán maga a kétely. Ha lehet, adj nekünk valamit. Valamit, ami elindíthat egy irányba. A többi már a mi dolgunk: szavainkat léptek gyanánt egymás után rakni, hogy a kitűzött irányba haladjunk előre.

Sínek kellenének. Azok mindig visznek valahová. A végtelenbe tartó vakvágányok között csak találnánk valami kézzelfoghatót…

Fényes ablak a tiszta házon. Kényes élet a páros álmon. A rakéta indulásra készen. Szálljunk fel ma kéz a kézben. Órák ketyegnek mindkettőnkben: a visszaszámlálás is véget ér majd, s addig élnünk kell – ha érted.

Nekem nem lehet megmutatni a világot: magam akarom látni, s megmutatni másnak. Neked. De nem talállak. Bújócskát játszol, mint egy gyerek. Bennem meg szétfoszlik lassan minden keret. Szemüveg a porban. Törött. A Seholból jövök. S a Sohába megyek. Te ismered, hát nyújtsd kezed!

Visszarántasz, mint egy orsó. Nem tudom, de látom. Nem értem, de hallom. Kimondom és szétbontom. Palackba zárom, ha úgy akarom.

Tankok pattognak a képzelet kockakövén, mint valami labda. Hová lett az értelem? Lenyelte a gyertya lángja, vagy elveszett a sűrű füstben?

Nyissatok ablakot!

Nyissatok…

Első gondolatok

2010-01-01T00:00:00.001+01:00

Elkezdődött hát. Úgy siklottunk át az egyik pillanatból a másikba, hogy semmit nem vettünk észre. Persze ebben nincsen semmi meglepő. A pillanatok közötti mindig így siklunk át. A határt észrevenni talán nem is lehet. Pedig nem lenne rossz.

Tűz ég a szívedben. Vigyázz, hogy ki ne aludjon! A zene éppen a pillanat határán szólalt meg. Mert a zene az egyetlen, ami képes ilyesmire. A zenében még meg lehet találni a határt két pillanat között: ezért okoz örömet, mert megsejtet valamit a boldogsághoz vezető útból.

Tekintetünk pislákoló hangokat formáz a fény játékára: látjuk az elénk táruló csodavilágot. S a hangzavar sem bánt egyáltalán: nem olyan erős, hogy elnyomja bennünk a látás ritmusát. Kit érdekelnek a robbanó villanások az éjszakában? Nincs okunk azt hinni, hogy ez a kezdet éppen a vég lenne. Tehát semmi sem ad magyarázatot semmire…

Ideje van az ünnepnek, s ideje a szürke napoknak is. Leülni, felállni. Minden perc a maga idejében jön el. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni…

Film-idő

2009-12-31T23:27:00.000+01:00

Filmeket forgat az elme bennünk. Az én filmem fekete-fehér. Hangosfilm, de alig értheted a szövegét, mert már elöregedett. Viszont a képek magukért beszélnek, s úgyis az a fontos.

Óriási bögre kávé van egy törpe kezében: a szivárvány aránytalanságának egyeduralma lépett be a tükörvilágba. Húrokat feszít majdnem pattanásig a tegnapi lámpák fénytelen csöndje. El nem olvadó jégkockát nyalogat benned a vágy. Semmi nem olyan egyértelmű, mint amilyen hihetetlennek tűnt akár csak egy fél órával ezelőtt.

Ki fog idézetet adni a kezembe, ha nem tudok új mondatokat varrni a meglévő szavakból? A gyertya lángja visszaköszön a tükörből: mosolyogva integet, mint egy törpe apró lámpással a kezében. Én nem mondhatok lassan semmi többet.

Még néhány mondat, s az idő elnémítja bennem az ez évi mondatokat. Megszűnik az idei énem, s átlépünk a jövőbe. Így teszünk minden pillanatban, de néha különleges jelentőséget tulajdonítunk e jelenségnek.

Virágok kiáltoznak a téllel szemben, mintha hangjukkal bármit elérhetnének. Vicc…

A papírok újra sírni kezdenek a tollak nyomán, s megindul az élettelen ritmus szívdobogása: vagyunk. Még. Most. Még?

Sajtot szel magának a szakállas idő, hogy bekapja, s elégedetten dőlhessen hátra fotelében, amit maga koptatott el.

Elfogyott a lap: erre a kis időre elnémulok, hogy jövőre folytassam…

Hirtelen tavasz

2009-12-31T21:46:00.002+01:00

Talpalatnyi éjszakai félhomály bukkan elő a ködből. Mindannyian egy pózba merevedve állunk a pillanatnyi felbukkanás erejéig. Most vesz minket szemügyre az Idegen: nem szabad hát mozdulnunk. Mint a szobrok, állunk. Mindenki abba a mozdulatba merevedve, amit éppen végzett a váratlan (és viszonylagos) kivilágosodás előtt. Te például éppen fél lábon állsz, jobb kezeddel a bal füledet fogod, bal kezedet pedig előre tartod vízszintesen, közben fél szemed csukva. Én éppen fél térden állok, jobb kezem a hajamba túr, bal kezem pedig az orromat fogja.

Melletted valaki egy piruettbe fagyott bele, másutt pedig egy vívó párost látni: egyikük épp szúrna, de a másik ügyesen hárít. Csakhogy mozdulatlanok mindketten.

Az idegen alaposan megvizsgál mindannyiunkat, amíg láthat. Szeretne minden részletet apróra megjegyezni, hogy később fel tudja idézni. Ugyanis néhány perc múlva teljesen világos lesz, s neki meg kell próbálnia visszaállítani minket az előbbi pozitúrába…

Az idegen egyébként messziről jött. Különleges, ám nagyon szép ruhát visel. Valami ismeretlen nyelven beszél (ha néha, hangosan gondolkodva megszólal, magamagának). Tekintete fürkészve néz minket, s nem téveszt szem elől egyetlen részletet sem.

Vajon honnan jött? Ruhája alapján ázsiainak gondolnám, de sem nyelve, sem a megjelenése nem erre utal. Magas, vörös hajú és nagyon erős alkatú. Szeme kék, s mélyen ülő. Az imént épp megszólalt. Ezt mondta:

– Le tong mie, kirnel a mandzsont. Vi lo mornoni.

Persze én sem tudom, hogy mi lehet ez, de olyan, mintha érteném…

Újra sötét lett. Pihenhetünk. S e sötét olyan hosszúnak tűnik, hogy mikor véget ér, kipihentnek és frissnek érezzük magunkat. Most jön az Idegen próbája…

Ablakok nyílnak tág elménkben. Nem mozdulnak most bennünk a szavak. Mindenki csak áll nyugodtan, s várja, mi lesz vele. Az utcalámpák is többet mozognak nálunk. S hallani az utcakövek kopottas kopogását, ahogyan az Idegen sétál körülöttünk.

Hirtelen jött idén a tavasz. Váratlan volt, mint a nyári vihar az éjszaka kellős közepén.

Tizenkettő

2009-12-31T21:08:00.000+01:00

Tizenkétszer mondom el minden szavam mindenkinek. Hátha akkor megértik. Tizenkétszer. Nem többször, nem kevesebbszer. Én nem habozhatok, ha arról van szó, hogy valamit valakivel meg kell értetni. Nekem ez amolyan szívügyem: nem lehet az értetlenség az úr. Remélem ezt megérted, s nem kell ismételnem…

Minden készen áll

2009-12-31T20:29:00.000+01:00

Minden készen áll. Én is.

Valami szakadt takarót húzunk magunkra, hogy eltakarja minden épségünk. Gazdagságunkat és szerencsénket e szakadt, ócska takaró alá rejtjük, hátha nem derül ki.

Lassított mozdulatokkal frakkot öltenek magukra az álmok táncosai. Majd könnyed léptekkel libegnek ki a porondra. Nem könnyű a munkájuk. El kell hitetniük velünk, hogy mindennek pont az ellenkezője az igaz és valódi.

Annyi előnyük van, hogy mi magunk (nézők) is lehazudjuk a valóságot. Ócska, szegényes külsőt öltve léptünk be ebbe az ősi színházba, pedig mindenünk megvolna ahhoz, hogy különleges pompával jelenjünk meg.

Ha jól tudom, te például egy világhírű és végtelenül gazdag gyáros szeretője vagy. Persze nem árulom el, hogy ezt tudom. Beszédemben is úgy közeledem hozzád, mint egyik szerencsétlen nyomorult a másikhoz. Így aztán te is kénytelen vagy azt játszani, hogy semmit sem tudsz az én valódi fényűző gazdagságomról.

Míg beszélgetünk, a színpadon a táncosok drága ruhákban a szegénységről táncolnak csodálatosan harmonikus mozdulatokkal. Táncuk az égre ívelő, földbe hulló és újra felemelkedő zenét követi, ahogyan mozdulatlanul állnak a néma zenekar hallhatatlan hangjaira.

Adj nekem egy mosolyt! Csomagold be jól, nehogy valahol megfagyjon jártamban-keltemben. Magammal viszem mindig, hogy bármikor gyönyörködhessek benne…

Karácsony 2009

2009-12-27T13:58:00.002+01:00

Olyan ajtók tárulnak fel, amiknek a létéről sem tudtál. A küszöbön álldogálsz tanácstalanul. Majd leülsz, hátadat az ajtó tokjának vetve, a nyílásba, s vársz. Várod, hogy történjen valami. Valami, ami vagy segít eldönteni, hogy végül belépj-e ezen az ajtón; vagy egyenesen rákényszerít, hogy fölállj, s megtedd ezt a lépést. Addig pedig az ajtóból próbálod lesni, hogy mi van a szobában: hátha meglátsz valamit. De teljesen sötét van. („Itt nincs ablak?” – villan eszedbe, de aztán el is hesegeted: nem fontos…)

Most nincs értelme értelmes gondolatokon törni a fejed. Tulajdonképpen értelem is alig…

II.

Ébresztőt fúj mindenkinek a déli harangszó. Nem annyira meglepő, mint amennyire lehetetlen és hihetetlen. Honnan tudod, hogy nem akkor ébredsz csak? Az előző órákat (ha voltak) ébren töltötted biztosan? Vagy csak felkeltél, mászkáltál, de még nem vettél részt a nap, az órák és percek közös táncprodukciójában, amelyet együtt adunk elő mindnyájan?

III.

Nem ismersz?

Valami titkos sablon
alapján épültem én is…

Valami rejtett rendszer egyik
elemeként élem én is az életet.

Valami ismeretlen, s mégis léte-
ző és ismert szabály adja elém min-
den alkalommal az újabb reggelt, s ezzel
együtt az újabb tenni- vagy meggondolni-valót.

Valami bágyadt mondat cseng nekem is fülembe.

Talán arról, hogy ennyi. Vége: valami véget ért…

IV.

Télen az élet apró darabokra hullik

Nem olyan egyszerű

Nyáron a mámor a levegőben úszik

Te benned egynemű

Darabok közt tévelyeg a mámor

Ráhullik az ágynemű

Pirkadni látszik, s kámfor
lesz minden, mi egyszerű.

Mérleg van mindannyiunk szívében. Egy karos mérleg: arra billen, amelyik rajta függő tálcába többet teszel. S akik nem tudnak semmit a bennük rejlő mérlegről, azok azt mondják, hogy az a döntés. Pedig csak egyszerű fizika az egész: ha az egyik tálcába több mindent teszel a téged ért dolgokból, a mérleg arra billen, s készen áll benned az irány, hogy merre menj.

Egyetlen nehézség van: nem tudatosan helyezed erre vagy arra a tálcára a dolgokat. Nem is lehet tudatos: a szív (lélek) mérlegterméből eleve kizárattatott a tudat. Ez van…

VI.

Szinte mindenütt emberek állnak. Nem tudsz mozdulni sem. Lökdösődés, tülekedés. Mi ez itt, kérem, zsibvásár? Aligha.

Elöl történik valami. Talán épp beszél valaki. De már semmit nem fogsz föl az egészből, akkora a tömeg. Miért vagyunk itt ennyien? Ünnep?

Neked az, de ők miért jöttek el? Vagy tényleg ünnepeljük a különleges napokat? S nem csak te tudod, hogy mitől különleges?

Te persze azt is tudod, hogy minden más nap is különleges lehet, ha igyekszel kicsit…

mindennapok

2009-12-11T00:56:00.001+01:00

szeretnél helyett vágyom
két hét múlva álmom
őszintén felébredünk
korrepetálni szívünk

lelkében szívesen maradok
szemünk felderengő bútorok
rájössz esetleg táncos
kín hétvégéket rámos

minden múlva tágabb
két álmom bátrabb
emlékem nő barátaim
szeretnék ember kortársaim

mulatságot biztatásra kivettem
okát várom ahogyan ébredtem
lelkében felidézi remélem
emlékezz velem létem

részek részeg társa
ajándékokat fonna társra
ahogyan izé, ha várom
megértem földi álmom

ébresszen nehéz elménk
hét szívünk összekevernénk
felderengő félelemtől
megismerni emlékemtől

Óda a Bizonytalanhoz

2009-12-07T23:49:00.001+01:00

Valamit, tudom, hogy mondani szeretnél, és én meg is gondoltam hallgatni, de ma már nem biztos semmi. Még én sem. Lehet, hogy egy tévedés az egész. Talán nem…

A fecsegéstől nem hallom a tűz lobogását. De én vagyok csak a szoba hűvösében: valami mindenképpen marad hát belőlem: a szavak mögött megbújó csönd, ami a szavak jelentését adja. Legalább is azt hiszem. De lehet, hogy valami más csönd. S egyedül ez a háttérben meghúzódó csönd a biztos, semmi más.

A házak tanácstalanul néznek vissza rám az éjszakai utcán. Nem értik maguk sem ezt a különleges éjjelt: olyan megfoghatatlan, valószerűtlen, de valahogy mégis hidegen könyörtelen és kikerülhetetlen, mint a halál. Még a házak sem tudnak vele mit kezdeni, pedig nekik nem lehet újdonság az efféle különös éjszaka, hisz láthattak már oly sok ilyet. Ismerhetik jól…
De ma éjjel semmi sem egészen az, ami, s minden más is másnak látszik, s az összes többi is csak ismeretlen külsőség. Nem is értem, hirtelen hogy került elő ennyi furcsa, megfoghatatlan és felesleges dísz: mintha eddig egy fiók mélyen várták volna azt, aki most elő húzta őket.
Te érted?

Mi történt? Semmi.

Csak a szív mozog, mert képtelen elfelejteni a beleültetett ritmust. S ennyi. Több nincs. Nem is lehet, s nem is kell.
Ide-oda mozognak a gondolatok, s ez már olyan, mint az élet. Mindenki elhiszi. Még én is. S a házak is, amik körülvesznek az esti utcán. Csak odabent furcsa minden. Kívülről csodás…

Talán eljön az éjszaka vége?

Mindjárt megkeresem a kezdőpontját. Úgy könnyebb lesz megtalálni a végét is, hiszen éppen a másik oldalon van. Ez (azt hiszem) nyilvánvaló, s könnyen belátható…
Nem vagyunk semmiben biztosak.

Ma minden olyan különös. Talán ma semmi sem egyforma. Ma mintha nem hasonlítana önmagára a világ. De egyáltalán nem. Én biztos, hogy alig hasonlítok bármire is, ami én vagyok! Ki tudja, talán nem is hasonlítottam sohasem…

A körömlak alatt magányosan él a köröm: nem lát semmit a világból…

Tánc

2009-12-03T22:31:00.000+01:00

Színpadokon táncolunk mindnyájan, egész életünkben. Mindenki egy hatalmas színház sok apró, mozdítható színpadán, egyedül. Néha egyes színpaddarabok egymásmellé kerülnek (a Rendező akarata szerint). Ilyenkor a rajta táncolók rövid időre együtt táncolhatnak, hogy utána újra külön folytassák.

Nagyon koncentrálunk a táncunkra. Egész beleizzadunk a figyelembe. Lábunkat igyekszünk mindig a megfelelő helyre rakni, s kezünket is helyesen és szépen mozdítani. Ennek a nagy figyelemnek azonban arcunkon, s testünkön semmi nyoma nem lehet. Semmi merevség vagy előredőlés. A közönség ugyanis semmit nem vehet észre abból a munkából, ami a produkció mögötti titokban rejlik. Nem érezheti meg az izzadságszagot, nem láthatja az erőfeszítést, izmaink munkáját. Nekik csak azt szabad látni, hogy mi örülünk, s táncolunk. S ez nagyon fontos. Az előadás végén a közönségnek mindenképp tapsolnia kell. Ha nem, akkor nekünk annyi. Ha nem nyerjük el a közönség tetszését, vagy akár egyetlen ember is marad a nézőtéren, aki nem száz százalékig elégedett a műsorral, akkor a Rendező nem enged be bennünket a bankettre. Azt mondja majd, hogy nem is ismer minket. S mi tudjuk akkor, hogy azért mondja, mert rosszul táncoltunk, Ő pedig csak jó táncosokat ismer.

Hibázhatunk persze. Ezt a Rendező is elnézi, de csak abban az esetben, ha a közönség semmit nem lát belőle. Ha a végén önfeledten tapsolni tud, s elhiszi, hogy a műsor így volt tökéletes.

Hogyan táncoltál eddig? Nem kellene átgondolnod? Nem kéne új elemekkel felélénkíteni a műsorod, hogy a közönség végül megtapsoljon?

Adj bele mindent a táncba!

Triptichon

2009-12-02T23:36:00.001+01:00

Elérhető itt.

Pillanatkabátomba burkolva

2009-07-02T23:05:00.002+02:00

Meg akarom írni a fák és a füvek zöldjét, a város utcakövének elfelejtett csöndjét, a padok deszkáinak reccsenését, a harangok kongását; mindazt, ami körbevesz. Az életet nem ismerem, nem írhatok hát róla – maradnak az álmok, s az álmokban szőtt mesék. Azt akarom, hogy mindent ismerj, amit ismerek, s mindent megérts, amit kicsit is értek, vagy legalább sejtek.

>>>>>O<<<<<

(Reggel nem értettem még én sem a mai nap titkát. Most azonban este van, s a titok nem titok többé – mindent értek.

Ezért az estéért indult el a nap reggel, én is ezért keltem fel…)

A templom lábainál ültem, az öregszagú kapu előtt. Magamba szívtam az este minden hangját, s csendjét, illatokat és fényeket. Ha egy ember most erre járna, nem értené, mi történik. Mellém ült ugyanis minden, ami a város létét adja: házak szelleme, az utcák zaja, s éjszakai csendje, a Duna haragja és békéje, s a boltok kihalt, tömött üressége. Minden, amiből ráismerhetsz e helyre.

Távoli zeneszó úszott el fülemig, mint valami hordalékfa áradáskor: lassan, ám mégis elérve a partot, s felkeltve az ott állók figyelmét – már akik képesek még figyelni, s nem vette el kedvüket a mindennapok szürkesége.

A tér másik sarkán, a lámpa fényében Valaki tűnt fel. Zsebre tett kézzel lépkedett az öreg köveken, majd hátát a mellvédnek vetve a templom tornyára meredt. Talán a toronyórát leste, ahogy a mutatók mozogtak.

Épp egészet ütött a harang: este 11 óra. Valaki megfordult, s a mellvédnek támaszkodva a város felé kezdett nézelődni. Vagy tán csak gondolataiba mélyedve bámult bele az éjszakai sötétbe. Nem vett ugyanis észre, s én nem akartam magamra felhívni a figyelmét. Szerettem nézni, ahogy elmélkedik. Ha nem is tudtam, hol járhatnak gondolatai, testtartásából, arckifejezéséből (ha láttam) sejthettem valamit. Hosszú, vállára hulló haját meglibbentette az esti szél (mostanában nemigen járhatott fodrásznál – régen nem így nézett ki), s én tudtam, hogy a szél nyomán a dolgok mulandóságán gondolkodik. Bagatell…

Megfordult, s elindult egyenesen felém, mintha kezdettől fogva tudta volna, hogy ott ülök, s már eleve csak azért jött volna fel a templomdombra, hogy velem beszélhessen. (Talán a mellvédhez is csak azért ment, hogy időt nyerve gondolatait összeszedje…)

– Meddig tart a pillanat csodájának lobbanó fénye, melynél meglátjuk, s megértjük a világ összefüggéseit?

E kérdése váratlanul ért, láthatta is rajtam, mert megismételte, s hozzátette:

– Meddig tart, s mikor jön el?

– Nem tudom, – feleltem végül – de egy biztos: mindenki azt gondolja, hogy ez valami különös pillanat lesz, pedig alig fog különbözni az élet bármelyik másik másodpercétől. Hisz mindegyik kiváló alkalom arra, hogy megértsünk valamit, amit soha korábban nem értettünk…

– Ezt szépen mondtad – válaszolta Valaki kis gondolkodás után – Magam is hasonlókat gondoltam az imént.

Csönd.

Csak a város zaja, s néhány éjszakai kóborló (talán részegek is) hangja hallatszik, s a csonka Hold halvány fénye próbál eljutni szemünkön át az agyunkig (vagy a szívünkig?).

– Nincs kedved lejönni a partra? – kérdezte aztán Valaki – Megnézhetnénk a csillagok ősi tükör-táncát, vagy talán találunk néhány elfelejtett játékszert, melyekkel kedvünkre tölthetjük időnket.

Hát lementünk a Duna partjára. Ott sétálgattunk a parti kavicsok, kövek közt, s hallgattuk a folyó örök mondókáját. A mesét, amit mindig újra kezd, s folyton mesél, amíg valami rendkívüli nem történik, hogy megtörje a már kialakult rendet.

A Dunában persze nem volt semmi különös. Ismertük már jól: Valaki is, én is. Ismertük a vize hangját és hidegét, sodrása erejét, s mindazt a csodát, ami partjánál történik az emberrel. Itt ugyanis mindenki megértheti a múlt és a jelen találkozását, s a világok határának elmosódását.

Hajó.

Szeretném tudni, hogy milyen nagyra képes felnőni bennünk a hideg borzalom, amikor meglátjuk majd a hajnali fényben a szelek indulási helyét, s a felhőt, ami az esőket adja…

Valaki csendesen aludt mellettem a fűben, miközben szememben a csillagok visszatükrözött fénye táncolt, ahogy a Dunáról lepattant.

ez nem az én művem (csak részben)

2009-07-01T22:09:00.002+02:00

szófelhő a blogomról

Darabos vázlaton

2009-06-18T22:09:00.003+02:00

Persze a reggelek még mindig túl hamar érkeznek, s igazán nem tudhatod, hogy mikor lesz vége az álmaidnak. A polcon ott ülnek sorra a múlt morzsái, mint a jól nevelt könyvek, amikbe csak bele kell lapozni, hogy valami volt előkerüljön…

Térképet rajzoltam az égre, de az ég kifordult térképem alól, s most ott lebeg a semmiben, mert még azt sem tudja, hogy leessen-e. Holnapra aztán minden teljesen más lesz, s a térképem is talál magának helyet, hogy újra mutassa nekem az utat az X-szel jelölt hely felé, ahol ismeretlen kincseket találhatok.

Össze, össze, össze

Talpra állítom a kidőlt fákat, hogy árnyékukban leülhessek, egy könyvet kezembe vehessek, s ne kelljen semmi másra gondolnom, csak ara, ami az előttem éltek fejéből kihullt, mert nem tudott bennmaradni. Ha pedig végeztem, ott hagyom a talpra állított fákat, hadd üljön alájuk más is…

Nem mondtam én semmit, csak a hangom játszott a szélben, s most valami farkasverem mélyén táncol, mint egy eszelős szendvics: darabjaira hullik, ha fel nem kapjátok. Pillanatokat morzsolok a fejemre, hátha nem felejtek el semmit…

Darabokból állnak a testek, s minden, amit valaha alkottak. Válaszd hát el egymástól a részeket, s külön-külön is szemléld meg őket, majd pedig gyúrd újra eggyé: világítani fognak a sötétben, s nem kell félned, hogy valamit nem találsz meg.

Pirkadatpattanás potyog a porba, mint a vakolatmorzsák az öreg falakról a padlóra... Szerintem nem téptem szét eléggé még a hajnal rakétáit: valami bent maradt, s az éjszaka lenyelte egészen. Talán éppen egy fontos darabot a mából – sose fogjuk megtudni…

Mondtam már, hogy zöld a rét a nyárban?

Itthon igazán...

2009-06-16T11:19:00.002+02:00

Tegnap este a városban sétáltam. Arcomról szürke porba hanyatlón pattant vissza az esti utcai fény, de így legalább jól láthattam mindent, ami a szemem elé került.

Az üres utcán ballagtam gondolataimba mélyedve, s a múlton merengve, amikor mozdult előttem valami. Nem láttam, épp csak a mozdulat suhanását, de mégis pattant bennem a rugó, s az eltűnt mozdulat emléke felé indultam, hátha nyerek belőle.

Egy sikátorba fordultam be. Sötét volt, s csak a másik végéről derengett valami csöppnyi fény: a szemközti utca lámpáinak puha esti lángja. El is indultam a fény felé, de a sikátor hosszabbnak bizonyult, mint ahogy emlékeimben élt.

Egy emberi alak ugrott le elém a templom magas kőkerítéséről, minek árnyékában megbújt e sikátor. Az illető figura elém állt, s szerbül kérdezett valamit. Nem értettem, s ezt ő is láthatta, mert magyarra váltott:

– Ki vagy te?

– A város éjszakai vándora – válaszoltam neki.

Tetszhetett neki e felelet, mert szája sarkában mosolyféle mozdult; de el is tűnt mindjárt, hogy arca felett újra a szigor vegye át az uralmat.

– Miért jössz erre? Háborgatni akarod álmunkat?

Csodálkozva válaszoltam:

– Én ugyan nem; azt sem gondoltam eddig, hogy errefelé bárkinek az álmát háboríthatom.

– Pedig sokan vagyunk itt – felelte, s szavai nyomán a kerítésről ugrálni kezdtek a hozzá hasonló alakok elém a sikátor kövére. Alig fértünk a szűk helyen, bármerre néztem, e furcsa emberi alakokat láttam… Hogy mi volt bennük a különös? Először magam sem értettem, de ahogy jól figyeltem, valamit megsejtettem. Csöndesek voltak, semmi nesz nem hallatszott a nyomukban, pedig százával álltak már körülöttem, s még mindig ugráltak a kerítésről. Zajtalanul, mint valami néma vízesés…

– Kik vagytok hát? – kérdeztem azt, aki legelőször állt elém.

– A múlt emlékei. Embereké, akik itt a templom körül fekszenek, hogy életük napjai után kialudhassák magukat.

Majd újra szigorú hangra váltott, s megkérdezte:

– Miért jársz hát erre ilyenkor?

– Az emlékeimet keresem a város kövei között. Nem akartalak háborgatni benneteket, hisz szavaidból már értem, hogy sokszor találkoztunk eddig is…

A szemben álló alak kérdőn vonta fel szemöldökét, s kérdezte is:

– Hogyan?

– Itt szoktam ülni a templomkertben egy könyvvel a kezemben, a ti nyugvóhelyeitek között.

A felismerés fénye ragyogott körül bennünket: egy élőt, s sok száz valaha éltet…

– Ismerlek, – mondta a velem szemben álló – hiszen épp velem szemben szoktál ülni…

S én is felismertem: híres zenész volt ő e lélekseregben. A város egykori büszkesége: tisztelete ma is ott ül a házak között, s nevével találkozni lehet a helyi zenészek múltjában és jelenében…

A plébániatemplom harangja éjfelet ütött. Egyedül álltam a sikátor közepén…

Újra elindultam, hogy végre megtudjam mi (vagy inkább ki?) vár a másik oldalon.

Kiértem az utcára, de senkit nem láttam. Azonban eszem nyiladozni kezdett, s megsejtettem, hogy kit is keresek valójában. Azt is tudtam hát, hol találhatom meg. Felsétáltam a templomdombra, az előbb említett plébániatemplom lábaihoz.

Sejtésem beigazolódni látszott. A város felé nézelődve (tehát nekem háttal) ismerős alakot fedeztem fel, amit viharvert kék kabátjában a mellvédnek támaszkodik.

Melléléptem, s csendesen köszöntöttem. Rám nézett, s szemében játszott az öröm, hogy ismerősre bukkant. Hiszen jól ismertük egymást: régi séták, s városi mókák kötötték össze múltunkat. Igen. Hazajött. Valaki visszatért, s tudtam, hogy én is újra itthon lehetek egészen…

Rétkoptató naplopó

2009-06-14T22:29:00.001+02:00

Mélyről jön az ezer csoda, amit mindenki ismerhetne, ha nem lennénk olyanok, mint az elnyomott cigi csikkek: töpörödött magunkba forduló vakok, akik csak saját magunkat vagyunk képesek megpörkölni, senki mást.

Tegnap álmomban a Földön jártam. Nem én voltam az egyetlen, de senki nem volt körülöttem. Ahogy a kihalt tájon kószáltam céltalan, megtorpantam, mert előttem valami különös dolog történt.

Virágba borult a rét. Persze joggal mondhatnád, hogy nincs ebben semmi különös. De volt: minden virág (értsd: az összes) egyszerre mozdult, mintha egy balett előadáson ülnék… S ami igazán furcsa volt: a virágok szárai emberi karok voltak, a virágok pedig maguk a nyíló öklök. Tenyérvirág-réten sétáltam, s a titkot nem látta senki más, csak én…

Mondd, miért nem tudunk megvarrni minden szakadást? A parkok a hajnali csillagfényben siratják az éjszaka hangjainak múló születését, s nem gondolnak semmire, csak a lábak halk lépéseire, s a kavics morzsolódó zörejére. Én is a porban kúszó szómorzsa akarok lenni, ami nem akad el a sárból épült falakon, hanem áttöri magát a szíved kalickáján, s felrobbantja benned az érzésaknákat. Freccsenő érzelemfoszlányokat akarok látni, ahogy beterítik teljes bensődet, és visszafoghatatlanul rád törnek.

Nem láttam én sem többet a Földből, mint te, csak a tenyérvirágok csodája ébresztette fel bennem mindazt, amit valaha még mondani tudok. A hangomat így is zsebre tette a szél, hogy elvigye gyermekeinek: legyen mivel játszaniuk – csörög.

S a rét virágai között ott sétál a hétköznapok káosza, amiből talán kinő egy új világ mire eljön a hét vége, de az is lehet, hogy minden belehullik, s mi itt maradunk a semmi közepén: ugyanaz előttünk, s a hátunk mögött. Mindegy.

Te mégis ott ülsz mellettem, s ez éppen elég lesz. Tudom.

Johny Pepper üzent: „Hahó! Itt vagyok!”

Kiáltott semmi

2009-05-21T21:48:00.001+02:00

Szaggasd szét, ne maradjon ép

eltévedt gondolat az agyban!
Taposd még, győzzön a gép,

ékezet nélkül éljen a hó a fagyban!

Mondom, tépd! A pillanat se lép

fölöslegesen rád, ha érted…

Vas kell még, hogy kongjon a szép

benned, ha az időt elérted.

Nincs több a porban.

Ne kutass hiába!

Élj a padsorban,

öltözz új hibába!

Biliárd

2009-03-29T22:52:00.000+02:00

Golyók gurulnak a biliárdasztalon. Látszólag rendszertelenül, összevissza mozognak. Megkapták a kezdő lökést a fehér golyótól, amely azonban maga is csak külső hatásokra indult útjára… Vannak golyók, amelyek betöltik sorsukat, s eltűnnek egy lyukban, mások összevissza cikáznak még az asztalon, e nagyjából zárt rendszerben, ahonnan a lyukak egy soha nem látott világba vezetnek: le a mélybe.

A golyóknak csak számaik vannak, nem nevük, de ez tökéletesen elegendő: tudjuk őket azonosítani, s a színek is segítenek. Az pedig, hogy a felszín alatt mi lapul, csak alig érdekel valakit.

De kinél van a dákó?

Gurulnak a percek az élet biliárdasztalán, s csak vakon lökdösöm őket. Néha így is célba érek, de az egésznek éppen a lényegét nem vagyok képes megérteni, mert az túl van az asztalon. Valahol a mélyben, ahová én nem juthatok el.

Vagy mégis?

A pillanat feketéje

2009-03-24T21:56:00.002+01:00

Ma minden olyan bizonytalan. Luxus-pulzusa van a városnak, de lüktet, mert űzi a szél. Itthon rekedt valami titokzatos csend, s képtelen vagyok lerázni, pedig nem szívesen hallgatom néma hangjainak üres zengését. Egy ceruza táncra kel az asztalon, s az ott felejtett papírra rajzolja az éjszakai sóhajtásokat. Álmot lát egy kávéscsésze: csészealjak gurulnak le a domboldalról, s viháncolva törnek össze a lenti köveken – rövid az álom.

S odakint tombol a szél: fenyegetőzik, s játszik: rázza a fákat, recsegteti a háztetőt, nekilök a falnak, s elfújja a kalapodat – ha van… De idebent csak a hangját hallom, nyugodtan ülhetek hát emlékeim kupacán, amit itt találtam a sarokban. Ölemben egy papír várja sorsát, mely beteljesülni látszik: mind kevesebb fehér hely marad rajta, s terjed tollam könnyeinek feketéje… Nyitott könyv várja, hogy ismét föléhajoljak, s valami belső hang buzdít is erre, de egyelőre nem törődöm vele.

Megcsörren a telefon.

Beszélgetés-foszlányok jutnak el hozzám az ajtón át. Én vagyok a belső a kinthez képest, s idebentről nézve minden más kint van…

Arcok pillantanak vissza rám az asztalról. Arcok, amiket az idő helyett egy egyszerű emberi kéz rajzolt oda.

Fültő-vakarásnyi gondolkodási időt kér a lélek…

Egy költemény darabja cseng vissza fülembe: valami részeg szerepel benne, de igazán nem fontos az egész, éppen csak fel-felzörren bennem egy-egy pillanatra.

S túl kevés a fekete… – ahogy akarod.

Viszlát az űrben, maholnap…

Pohár-ballada

2009-03-19T22:19:00.007+01:00

Az asztalon egy pohárban pihen az élet, ül a pohár alján. Ez a pohár üres? Nem lehet, hisz benne van az élet. Valakinek a nyomait viseli magán: ajkának lenyomatát, lehelete melegét… A pohár fenekén egyetlen vízcsepp, s e vízcseppben ott az egész világ.

Ha most bejönne valaki a szobába, és kezébe venné a poharat, számos dolog történhetne. Tölthet bele valamit (s nem biztos, hogy ez víz lenne), amit utána ki is ihat; de az is lehet, hogy elmosogatja a poharat, s szekrénybe zárja többi pohártársa mellé. Ez az üres pohár tehát a lehetőségek tárháza, s e bőség épp ürességében rejlik…

Esti fény öleli körül az asztalt, s a rajta felejtett poharat. Figyelem a fény változását, ahogy az éjjel közeledtével egyre fogy, s arra gondolok, hogy lassan minden homályba vész, s nem tudok majd semmit arról a pohárról, de legalább nem is lesz fontos – a béke helyreáll, mert nem zaklat a pohár…

Csillagragyogás vonja be az éjszakát, a felejtés ködének boldogsága lepi el az életem, s újra itt van lassan a szakadék, mely enyhet ád, s gondolataimat, pszichémet tartja karban: az álom. Ma éjjel is beleugrom e szakadékba.

Boríték a csöndben

2009-03-03T23:49:00.003+01:00

Dalokat súg
az éjszakai csönd
Szavak kopognak
agyad küszöbén

Ez a tél meghalt
Korán kel a Nap
Vajon ki keresi
Én vagyok a holnap

A falakon macskák
Az égen birkák
Az egerek szürkén mosolyognak
Holnap lesz a fekete

Pirosítom a képet
voltam részegen is ott
Tegnap visszapattanok
itt az élet hív...

honnan hová?

2009-02-24T01:12:00.000+01:00

nem volt még
s nem is lehet
ott volt vég
megint lehet

a vége nem
a kezdete
igen bennem
nem benned

kívül a nap
hold az égen
piros kék
fehér tenyér

tányér asztal
az ablak vissza
nézi a tégla
s valakit hív

ember a porban
mondom hol van
papírkosár
látok ha vár

porral teper
kosszal seper
kalitka-lábon
nem énekel

nem mondta el
s a zsebben figyel
kocka papír
plakát tüzel

az ég a csillag

Asztalra várva

2009-01-23T23:20:00.003+01:00

(Kondor Treszkának)

A téli napsütés áterőlködött az ablak poros üvegén, s halvány fénnyel simogatta meg az üres kocsmai asztalokat. A hely kihalt volt, s már-már elhagyatott. Egy falióra kitartó ketyegése halkan átszűrődött a szomszéd szobából, de egyébként semmi nesz. Az üres teremben lágy félhomály ölelt körül minden tárgyat: az egyszerű asztalokat és székeket, egy ottfelejtett poharat és egy poros zongorát.

Ketten álltak az egyik asztal mellett. Csendesen tanécstalanul. Egy fiatal nő és egy férfi…

Nyílt az ajtó, s végre megjött a tulaj.

– Oh, elnézést kérek, csak át kellett ugranom a szomszédos boltba, de foglaljanak helyet nyugodtan, máris kapcsolom a villanyt… Mit parancsolnak? – sietve beszélt, közben lámpát gyújtott, s sürgött-forgott csendes vendégei körül, akik továbbra is álltak zavartan, majd végre levették kabátjaikat és leültek. A férfi halkan rendelt:

– Két kávét kérünk.

– Értem, két kávé. Rendben, máris hozom… – sietett el az egy fős személyzet a pult felé, amely előbukkant a lámpa fényében a fal mellett.

A vendégek az asztalnál csendesen ültek. A lány felemelte kávéscsészéjét, s kevéskét kortyolt a forró italból. Szép volt és fiatal: boldog is lehetett volna.

Mióta bejöttek, még nem szólalt meg… Valami különleges titokzatosság lebegte körül e hallgatag vendégeket, valami rejtelmes és félelmetes volt a tekintetükben. És a csönd úgy fonta körbe asztalukat, mint a pók a legyet: nyálkás, lerázhatatlan némaság.

A lány csendesen így szólt:

– Nem lehet.

A férfi lesütötte szemeit, s tovább hallgatott. Újra megszólalt a nő:

– Múlt héten láttad Ritát a téren, ha akkor megkérdezted volna, most minden másként lenne, de ma már csak a pillanatnyi csönd tekint vissza ránk a temetőben.

– Mi lesz a házzal? – kérdezte a férfi.

– Talán kiadjuk, vagy találunk rá vevőt, de én nem maradhatok ott ezután. Nem szeretném, ha minden pillanatban a vér gondolata kacagna körülöttem.

– Nem lett volna szabad elengednem Ritát… – szólt a férfi.

Csönd.

Sötétedik odakint…

– Szerettem – mondja végül a férfi alig hallhatóan.

– Mindnyájan szerettük – teszi hozzá a nő is.

Hosszú csönd.

A férfi fizetett, majd menni készültek. Miután az ajtón kiléptek, utánuk lestem, s láttam, hogy elmenőben harsányan nevetnek, s az utca végén egy fiatal lány várt rájuk.

Én pedig – míg azon tűnődtem, mennyire nem értünk semmit – végre leülhettem…

Mondjon bárki bármit is...

2008-11-30T22:01:00.010+01:00

Elsodorta az idő

a tér és a vér
Bárki ha mindent ígér

mondata fény és tüdő

Tengerparti házak

szél a por
Semmi új a bor

csak arcfeletti mázak

Bármit mondhat

éget a vágás
Korhadék-rágás

Otromba rothadt

Összeér

2008-11-16T23:35:00.005+01:00

(Az alábbi művet egy novellapályázatra írtam még október elején. Tegnap volt eredményhirdetés, ahol én ugyan nem kaptam semmit, de most már legalább kirakhatom ide a blogra az írásom...)

Van egy hely valahol. Nem tudom, talán tényleg a mindig csodált, öreg folyam partján, amit az emberek Dunaként ismernek, s városunk alatt folyik; vagy csak a lélek egy zugában, mintegy visszaverődésként – mindenesetre van egy hely, ahol egymástól nagyon távoli világok összeérnek. A fent és a lent, a látszat és a valóság, vagy a valóság és a látszat, s mindaz, mi e két ismeretlen, s kimeríthetetlen fogalomhoz emberemlékezet óta társul. Összeér itt a valaha volt és a pillanat most-ja, a fény és a sötét, a város és a természet.

A víz felett furcsa homály, csendes őszi köd lebeg, s a parton halat sütöget a tűz felett az elfeledett nyári est. Levél zörren, s hallani, ahogy állandó fecsegéssel hömpölyög a folyó. Locsogása régi emberekről mesél, s feltöri bennünk azt a zárat, amivel a fájó emlékeket zárjuk el a világtól.

Él a városunkban egy ember. Különös maga is, a neve is. Tivadarnak hívják, s mindenki ismeri. Mintha évszázadok óta élne a csendes utcák, régi házfalak, s a kockakő határolta városban. Szeme olyan, mint azoké, akik régmúlt időkről mesélnek finom ebéd után, kényelmes székben hátradőlve a családi könnyű kedélyben. Valami titokzatos csillogás lobog ez ablak mögött, s tükrözi minden emberi szív pillanatnyi álmát.

A harang egyet kongat.

Tivadar halk, csoszogó léptei majd’ minden este felhangzanak az utcán: „csisz-csosz” – suttogja a vén cipő, mintha az aszfalttal kívánna társalogni, de az rideg, mert őrizni szeretné tekintélyét…

Esténként a partra csoszog Tivadar. Mikor leér, elsétál a gáton jobb kéz felé, az utolsó lépcsőig, majd óvatos, visszaemlékező léptekkel indul el lefelé a vízhez. Időutazás ez számára: minden lépcsővel éveket ugrik vissza, míg odalent a víz mellett le nem ül egy kőre. Eddigre lélekben visszaér a ködös múltba, ahol élete árnyéka homályosítja el a visszatekintő szemet.

A part ma is ugyanaz, mint akkor: kövek, s fák ugyan kerültek arrébb, de ez a lényegen nem változtat. Tivadar szemében minden egyformán csillog: régi idők jelennek meg előtte a víz tükrén, s a képek megelevenednek. Ez az ő magán-mozija: színek és évek futnak el szeme előtt, s megtört fényük simogatják Tivadar arcát, mint egy érdes öreg kéz.

Az árnyak és a fény összjátékából különös ringatózó képek elevenednek meg, s Tivadar szemében ott táncol a Duna minden tündére: a halk locsogás, a tábortüzek ropogása és melege, evezőcsobogás, esti szél, sirályok hangja, hajók kürtje, s minden valaha vízbefúlt ismeretlen utolsó dala.

Tivadar csak merőn nézi ugyanazt az egy pontot a Dunán, s emlékek burjánzanak fel benne.

Beszélik a városban, hogy valamikor régen Tivadarnak családja volt, s egyetlen fiával gyakran járt a partra, épp azon a helyen. Ám egy nap, amikor fia olyan tíz éves lehetett, Tivadart elnyomta az álom egy efféle délutáni parti mélázáskor. Senki nem tudja, mennyit aludt, de mikor felébredt, nem találta a fiát, csak az üres cipője hevert a kihalt parton, mint zátonyra futott páros csónak. Tivadar kétségbeesetten rohangált fel-alá a parton egész délután. Fia nevét kiáltozta, hátha előkerül valahonnan. Sorra kérdezte a járókelőket, nem látták-e fiát, de senki nem tudott neki segíteni. Mikor leszállt az este, Tivadar úgy döntött, hogy hazamegy, hiszen ma már úgysem találhatja meg a fiát.

Újra a parton, sötét éjjel van, s alig látni valamit, hiszen most a korzó ideverődő lámpafénye is csak zavarja a szemet. Tivadar kutató szeme fürkészi a láthatárt, amikor egyszer csak fia lép mellé, s mosolyogva kérdezi, mit vagy kit keres. Tivadar könnyek között öleli át fiát, aki nem igazán érti, mi is történik vele. Meg is kérdezi. Tivadar pedig válaszol neki:

– Fiam, azt hittem, hogy elvesztettelek. El sem tudtam képzelni, merre lehetsz, hiába kiáltottam neved, nem találtalak, csak üres cipőid tátongó sírverme tekintett rám vádlón.

– Bocsánat apa, amiért megijesztettelek: a parti homok simogatását kívántam érezni, ezért vettem le a cipőm. Betévedtem az erdőbe is, s ott egy szép fa alatt elnyomott az álom, ezért nem hallottam kiáltozásodat.

– Máskor ne tegyél ilyet! Szegény apád halálra rémült.

Tivadar az ágyában ébredt: „Álmodtam, vagy most álmodom? Az imént szép volt, s most itt a fájdalom. Fiam nincs velem, pedig most öleltem. Vagy rémálom csupán mindez?”

S megint a parti kövek között. Robogó szél üldözi Tivadart, aki rohan a kihalt korzón. Ordít. Hangját azonban elnyeli a dunai köd, s fia nem felel. Távoli kacagás, s városi zaj tompa hangja verődik vissza Tivadar félig tébolyult elméjéről, mint valami falról. Az álommal küzd, mégsem mer elaludni.

A Duna könyörtelenül folyik, s hatalmasabbnak tűnik, mint eddig valaha. Nem árul el semmit, s nem mutatja meg a valóságot. Tivadar összeroskad, s zokog a porban.

Megint otthon az ágyban találja magát. „Mi a valóság?!” „Hol vagy, fiam!” A szív érzi, de az ész nem képes felfogni, s nem is akarja, mert most is fáj…

A harang kettőt kongat.

Tivadar azóta minden este elballag arra a helyre, nézi a vizet, s csak a szeme csillog, de keze néha görcsösen kapaszkodik saját lábába, mintha fuldoklás közben keresne biztos kapaszkodót.

A fény magával viszi a reggeli ködben az emlékek sötétjét, az éjjel pedig visszaadja a szív fájdalmát. Kövek táncolnak az éjszaka álmos fényében, s Tivadar alakja jelenik meg a lépcsőn, felfele jövet: arcán fia tekintete pihen, s egy macska rémülten szalad végig a gáton.

A harang hallgat.

Ismeretlenségből

2008-11-07T17:35:00.003+01:00

A korzó kavicsán egy ismeretlen cipője lépdel végig. Nem halad valami gyorsan: botjára támaszkodva biceg, s el-elnézelődik a tájon, amiből alig láthat valamit a lámpák fényétől.

Pirosra tépett szívdobogás lobog a kezében: mindenki szeme a hangok után szalad. „Ne nézz oda!” – szól aggódva anya a gyermekére. A víz pedig hidegen hömpölyög: mit sem törődik kicsinyes emberi mondatainkkal. Neki minden ember egyforma: test, amit vize elbír, vagy maga alá temet, szeszélyétől függően.

Az esti fényben megcsillan a pad karvasán a harmat. Az ismeretlen leül, és mélázva nézi a szeme elé táruló semmit. Nem lehet idegennek maradni ezen a helyen…

Pirkadó derülésbe omlik az éji ború, ahogy a mutató teszi meg az újabb fordulatot. Tévedés, ha azt képzeljük, hogy tényleg körbe megy. Homokszemek mozognak, s hullanak le az üvegcsék között, hogy elindítsák a szív dobogását. Gombokat nyomkod a reggel.

Az ismeretlen feláll a padról, s kabátja védelmébe burkolózva elbiceg a város felé. Mozgó erődítmény, amely ismeretlen, s ismételhetetlen titkokat rejteget magában: senki sem tudja, mit, s mégis ismerik minden mozdulatát a fák és a kövek. Látszik rajta, hogy csak mi köztünk idegen, de igazából mindig is itt élt.

Talán én vagyok ez a bicegő ismeretlen. Talán belepillanthattam öt percre a jövőbe. Talán figyelmeztetés volt ez, vagy valami jeladás…

Toll-könnycseppek hagynak nyomot benned, s te mégis hagyod, hogy magukkal vigyenek, mert mindig is szerettél. Elmélyedsz most a gondolatokban, mint álmos téli délutánon egy fotelben. Bögre kávé a kézben, s vár egy könyv a kezed ügyében. Szívszombatot kapott az este, hogy pihenjen, amíg újraindul a munka.

Az ismeretlen belép egy kapun. Jól megjegyzem magamnak a címet, hogy egyre kevésbé legyen idegen számomra. Ismerem ezt a tekintetet is, amelyik ilyen türelmesen s odaadóan tudja nézni az alig láthatót. Kabátja szívemtől kért kölcsönt színéhez, s botja rokona a fának, amelyik kertünkben áll – tehát nekem is.

Szívdobbanás ölel körül, mint utazót a vonat: zakatol és zötykölődik, kényelmetlen is néha, mégis oly elengedhetetlen. Vonatozz velem messzi városokba! Mindent ismerni akarok, s minden helyet meg szeretnék nézni. Dobd fel a csomagod, s ülj le mellém a vonaton!

Ismeretlen barátunk aludni tért. Szép álmokat! Örökre szépet.

Konzerv-évek

2008-10-30T10:10:00.002+01:00

Szerinted, honnan tudjuk, hogy nem valami egészen mást látunk? Felszedegettem a reggelre lehullott leveleket, hogy zsebeimet megtöltsem velük: nagyobbnak tűnnek. Tele van a szemünk az álmainkkal, s mégis érezzük, hogy hazatértünk. Minden novemberi szónak megvan a maga zamata, mert ránehezül a felhők csöndje. Szombat délután arra gondolsz, hogy hová tetted a két kezed, mert ami a zsebedben van, az másé, s ismeretlen.
Talán a messzi múltban találjuk meg tényleg a jövőnk kulcsát? A réten is olyan virágokat szedegetünk, amik addigra már csak volt-magok, de magukba zárják a jövőt is. Megszabadulunk a holnap előre eltervezett magányától, s helyette olyat találunk ki, amit szívesen csinálnánk, ha nem lenne teljesen lehetetlen: pislákoló pillantásokat potyogtatunk el a csobogva csacsogó ligeti kút szuper-giccsében. Ez lesz a hajnali fény felszakadásának halálos álma.
Reggel a hangom még szokatlanul érdes, de minden délre megjön a kedvem, hogy ne az történjen, ami a múltban is már csak olyan ködösen jelenik meg, mint valami rossz minőségű filmen. Kalandozik a szél, s felemelgeti rólam a leplet, ami megvéd, s eltakar…

Együtt, s megint

2008-10-01T21:23:00.006+02:00

Mindenki eltette a reggeli pillanatokat valami félreeső zsebbe, hogy nehogy visszaköszönjenek délig, azután bementünk az épületbe, amit iskolának hívnak azok, akik azt képzelik, hogy ennek a szónak bármivel több értelme van, mint mondjuk a holdudvarnak, vagy a sajtszeletnek.
A padok még ásítottak az éjjelről visszamaradt homályban, s mi e nyitott száj kellős közepében foglaltunk helyet, hogy nekilássunk a nosztalgiával vegyes információgyűjtésnek. Az első padsorban ülők kezdték a beszédet, s e különös alkalommal mindenki odafigyelt, mert mindnyájan éreztük, hogy most valami szokatlan vár ránk, amit eddig nem ismertünk, s ami úgy jelenik meg most az életünkben, mint az első esőcsepp a víz felszínén. A mondottak után mindenki hallgatott, hogy feldolgozhassa, s ténylegesen befogadhassa az információhalmazt, ami fülén keresztül, mint valami másik világba vezető titkos átjárón, eljutott agyáig. Kopogás hangja töltötte be a szobát: szóleheletek kopogtak lelkünk hirtelen megfagyott tavának jegén. Némely nagyobb darab képes volt áttörni az amúgy nem túl vastag réteget, s eljutott a tó mélyére, mások fennmaradtak a felszínen, s a következő szellő elfújta onnan.
Most másvalaki szólalt meg, mi pedig hallgattuk, s szavai újra lékeket törtek bennünk, hogy eljussanak oda, ahová eljutni szándékukban állt. S a kör nem szakadt meg, mindenki szólt is, hallgatott is, s végül az összes szóból valami olyan állt össze, ami nem volt eddig. Egy nagy közös történet született meg azon a napon bennünk, s általunk. S ott lebegett a teremben, az óra ketyegése, a vidám csevely, s színes képek között. Aztán mikor az első eltávozó kinyitotta az ajtót, a közös történet egy része, mint valami méhrajnak néhány tagja, utána repült, s ily módon lassan kiáradt a világba. Ha figyelsz, s csöndben ülsz este, láthatod, ahogy körüllebegi a várost, sőt az egész környéket, s talán eljut belőle valami az ország távolabbi pontjaira is, vagy akár más országokba is.
Együtt voltunk, s ez a „volt” nem a fájdalom szülötte, hanem a „majd”-ba vesző emlékek emlékezetes kezdetére vonatkozó pillanat megjelenése a mondaton belül.
Mindenki felnyitotta a félreeső zsebet, s visszatért oda, ahonnan indult, hogy folytassa, amit abbahagyott, de mindezt csak azért, mert tudjuk mind, hogy nem elváltunk, hanem csak félbeszakítottunk, egy évek óta tartó találkozót: bármikor folytathatjuk.

Ablakok néznek vissza

2008-09-17T00:32:00.007+02:00

Ahogy a csillogó víz felületén úszik a mámor, úgy jelenek meg most újra: váratlan, szokatlan, elfeledett hangon egy régi mondat utolsó szavát mormolom: tudom.
Megérkezik az ébredés. Megkaptunk mindent, hogy ne hagyjuk magunk elpusztítani: kezeket, amik fognak, s szemeket, amik adnak; szájat, ami hallgat, s fület. Állunk az ég fénye alatt: szakadt rongyok, amik valaha gyönyörű ruhák lehettek bár, mára csak ócska foszlányai egy valaha-voltnak. Mindenki a tegnapról álmodik, s senki sem látja, hogy itt a holnap: ébredni kell, s indulni újra, mert elpattan a hangunk, amikor a leginkább szükségünk lenne rá, s nem kapunk többet semmit, amivel szabadon élhetnénk.
Mondd, miért szerettelek? Mondd, miért ragaszkodtam hozzád, s miért van, hogy megvetettelek? Miért nem vagyok ma is ugyanaz, mint egykor, s miért taszítottalak el magamtól, te ismeretlen és sohasem volt tegnap?
Egy ablakot látok a szemközti falon. Az ablakon rács őrzi álmomat: bent van a szív, s kinnreked a gondolat: pumpám pihen a párnán, ahol fejemnek lenne helye. A vizespoharak tükörképe csillogva emlékeztet ma mindenkire: itt vagytok mind, akik valaha porszem-kacagásotokkal töltöttétek be a perceimet, hogy ne emlékezzek a reggeli ködre és a szélfútta, havas, fojtogató és összetört szivárványra, amit valaha még epedve vártam.
Képek táncolnak arcom előtt: galéria az élet, s a kiállítás még nyitva van: megtekinthető hétfő kivételével mindennap. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Arcok folynak össze, egymásra lépnek a lábak, zene szól a háttérből, s az ablakon befúj a szél. Egy mohos fő három szót szól, ami megmarad, s elvész; felkavar és összead. Itthon vagyunk, s ez a gondolat már majdnem jól esik: a fekete öltönyök idejének tényleg vége. Jöhet a madárfészek-dalolás és a holdvilág-talány.
A minap táncoló esőcseppek olvastak elfeledett szavakat a szívemben: sajnos nem lehettem jelen, így lemaradtam, pedig érdekeltek volna az összegyűjtött betűmarkok. Ami mégis eljutott hozzám, az csak a feledés mocska, ez viszont újult erővel tör rám majdnem mindennap…
„Hahó! Ki van itt mellettem? Ki adja ki ezt a szívszorító hangot?”
(S a fekete lassan átmarja a minden gondok pirosát, hogy elodázza a feladatok tékozló fiújának önsanyargató lelkiismeret-furdalását. S elkékül most végleg a szív, mert hódolni akar a hatalomnak, mely az egyetlen meghatározó és mértékadó lehet ezen a földön. Én vagyok a szín a vonakodás mögötti értelemben – nyissatok rám ablakot!)
Folyóvizek szelleme tapad most kezemre, elhúzza előttem a függönyt, s nem hagy látni: csak arra hagyatkozhatok, amit már valahonnan tudok. De mi van, ha az nem igaz? Mi van, ha eddig mindenki tudatosan csak félrevezetett, s az egész csak álmok álma bennem?
Én leszek az álomfaló álomadó, aki folytatja az álmok ősi időkben megkezdett, de mára már elhanyagolt szövetét.
Csónak a csónaktengerben.

Szavak az álomból

2008-07-14T21:46:00.005+02:00

Megvesztegett félszavak
a falakról padlóra hullanak
S tapétaként ragadunk
az éjszaka plafonjára.

Mondatokat hallgatunk
Értelem nélkül kezünkön állunk
Ülve alszunk, állva fekszünk
mindenkit magunknak hiszünk

Ismeterlen fény a tenger,
S a csillagfény tépi arcunkat
Szakítja a hang a húst
S tépi a szivet a múlt.

álmunk a holnap

Álom francia módra

2008-06-30T22:46:00.003+02:00

Ez francia. Nem is értem, hogy mi az, ami nem stimmel odabent. Vagy talán csak a gondolat tévedése az egész, s valójában az este hiánya okozza a zavart. Mondanék valamit, ha tudnám, hogy kit szólítsak meg. Itt ülök, s az ablak tökrét nézem, mint a pillanat homályának szakadékát. Én vagyok az egyetlen híd a szakadék felett: átmehetsz, vagy leugorhatsz, tetszés szerint, és itt nincs kérdés, vagy pénz, nincs semmi szankció, csak a döntés és a tett. Ez pont olyan mint minden az életben: nem számít semmi csak minden, amiről elmondhatod, hogy mennyi...
Foltok potyognak az égről, s elszakadt a húr, ami a zenét adhatná a mindennapok színesen szürke világába, bár nem tudom, hogy valaha volt-e egyáltalán. Piros ruhára emlékszem, s csizmákra, meg egy kalapra. Fújt a szél: szégyelősen szoknyád után kaptál, közben azért kacér mosoly bújkált az arcod szélén. Én is azt tenném a helyében: megkeresném a legbiztosabb rejtekhelyeket arcod lekerekített kiszögellésein, s egész életemben csak bújkálnék köztük, hogy senki se találhasson rám. Biztonságban lennék, mert arcod szépsége elterelné rólam mindenki figyelmét.
A mosoly egy pillanatra eltűnt, s a szél is pihent: de a szoknyád pirosa továbbra is visszhangozta a városi harsogást, mint nagy tükör a fények potyogását. A szavakat is alig hallani. Talán nem is mondtunk egymásnak semmit, hiszen mi szükség lenne egyetlen szóra is? - én biztos nem beszélnék, ha most látnám újra azokat a pillanatokat.
Az égen egy repülő zajongott keresztül: rozsdahangot árasztott a puffogó város fölé, de, érzésem szerint, rajtam kívül nem vette észre senki. Csak nekem zörgött, és csak én hittem, hogy zörgése mond nekem valamit: én voltam az, aki ismerte minden szavát. Ismertem, s mindet neked adtam, hogy te is halljad, s tudd azt a keveset is, amit én tudok, ezzel is több lehetsz, s te úgysem taníthatsz engem, hiszen sokkal többet tudsz nálam.
De az a piros szoknya, az a kalap, meg az a csizma itt táncol ma az ablakomban, ha leszáll az este mindig ezt látom. Nem felejtem, s nem is akarom: a szép képeket az emberek sokáig őrzik. Vannak, akik az ismeretlen "egyszer csak" hatalmának engedelmeskedve lefestik, vagy leírják, mások magukkal viszik az ismeretlenbe is.

Jó éjszakát!

2008-06-25T00:05:00.004+02:00

Fáradtan, reménykedve, elégedetten, de félve. S a hajnal nyit rám ablakot, de nem repül be rajta most senki és semmi: utolsó gondolatom is épp csak arra képes, hogy mindezt felfogja. Az ujjak bénultan matatnak a semmi ködén, s minden jónak tűnik egy pillanatra.
Bementünk egy moziba. Leültünk, hogy megnézzünk egy filmet, amit már kétszer láttunk: nem érdekelte egyikünket sem, de a vászon lapos világa, s a rajta mozgó óriásalakok lekötöttek minket, s addig is kizárhattuk agyunk moraját. Ráadásul gondolkodnunk sem kellett: szinte kívülről ismertük minden szavát, viszont a moziban sötét van, s ez a sötét úgy járt át mindkettőnket, mintha most tépték volna szét a Napot és a Földet összekötő láthatatlan zsineget. Minden hallgatott, csak a szakadás foszló hangja reccsent agyunkba, s a mozi duruzsolt még a háttérben.
Egy szárnyas lélek lépett be az ajtón, de az is lehet, hogy valamiféle tündér volt. Valójában mindkettőt kétlem: ez nem az a város, ahol lelkek vagy tündérek bolyongnak a csaknem üres moziban a sorok között. Itt csak álmos emberek, boldog szerelmesek, kiábrándult okosok, s buta boldogok élnek. Övék az egész város a mozival együtt.
Ültünk és bámultuk a vásznat. Nem voltunk képesek befogadni a filmet, csak az alakokat láttuk, s hangjukat hallottuk, de mindez annyira megfoghatatlan és irreális volt, mintha egy lámpát próbáltunk volna meg megérteni egy sötétség nélküli világban.
Néha fel is ébredtem, s pillanatokra követtem a filmet, de újra meg újra visszahullottam az érdektelenséggel összekötött álomszakadélba: felpattintottam a tegnap ládáján a zárat, s előhúztam belőle egy percet, amelyre szívesen emlékeztem vissza. Ezt a percet te adtad nekem, s ez már önmagában sokat jelent...

Visszatérés - Távozás között

2008-06-22T22:50:00.005+02:00

Felmerülés: visszatekintünk magunkba, s tudjuk a holnapok csillagát látjuk a kérdőjelek mögött.
Itt a visszatérés öröme, meg minden ami arra szolgál, hogy elfelejtsük a ragyogás hiányát, s beleolvadjunk a melegbe, ami megszakíthatatlan, s szétrobbantja a pillanat csodájának visszahozhatatlan egyszeriségét. Én vagyok az ablak a szíveden, de senki nem láthat be rajta, mert lehúztad rajtam a rolót: hang nélküli sötétség - fekete csönd.
Nem én vagyok az első, s nem én leszek az utolsó: mindenki tudja, hogy az állomások egymást követik: robog a vonat, mindenhol találunk olyat, aki szívünkbe lát, mert képes felhúzni a rólót, s pláne kinyitni az ablakot...
A zene még megrázza a fülem, hogy halljam is, s belülről jövőnek gondoljam végleg: látom, s tudom, hogy minden ott pihen az agyon; agysejtek ezrei mozdulnak, hogy teljes legyen az illúzió, amit valóságnak szoktunk hívni.
Csillogás a tenger felszínén: mondtam, hogy fürödjünk, s pillanatnyilag valóban jó ötletnek tűnt. Végtére is, ez a legkönnyebb megoldás a melegben. A víz ölel körül, itt ülök, lassan fázni kezdek, de maradok, mert nem mehetek: valami visszatart. A szemed. A csillogás. A hangod. A csobogás. Vannak, de nincs minden együtt mint egy összefüggő kép: inkább valami vetítés. Képek egymás után, kapcsolat nincs, vagy alig. Véletlenszerűnek tűnik, összeraktam magamnak, de nem sokat törődtem az összeköttetésekkl: adjatok köteleket - megoldom.
Szakadék szélén tombol a gondolat. Arcom felé rohan, de nem éri el a zuhanás előtt. Odalent, szakadéksötétségbe burkolva, éles kések várják: szétszakad, s nem tér vissza többet. Ennyi volt. Köztünk járt, adott és kapott, kaptuk, s hallgattuk. Szeretett és gyűlölt, szerették és gyűlölték, de mikor nincs, mindenki csak a tátongó űrt érzi szíve egy pontján. Mikor szívünk teli lesz az efféle lyukakkal, akkor nekünk is végleg itt az idő. Vannak, akik nagyon lyukas szívvel távoznak, de sajnos vannak, akik még szinte érintetlennel...

Későesti jegyzetek a parton

2008-05-18T22:07:00.005+02:00

Ócska papírlapok: az életem egy szelete – előkerülnek a zsebeimből, s együtt nézünk bele a semmibe.
Tegnapi fecnik, mikre az élet írt regényt: én is csak olvasom, noha főhősnek kéne lennem.
Szeretem ezt a hangtalan susogást, mely szín nélkül mutatja szemed kékét, s a szíved pirosát. Ez az a ritmus, ami éltet, s ébren tart engem vagy téged. Ez a muzsika szól.

Sárga a ház, s megbújik a parton. Valaha biztos uralta az utcát, mára azonban elnyomta az út, süllyed az aszfaltba, mely az évek során mellette alakul: fejlődik és épül, egyre magasabb lesz, míg végül majd lerombolja egy erre járó jött-ment suhanc, s kezdődik minden elölről. Vannak, akik ezt hívják életnek, mások szerint ez csak része, avagy szükséges velejárója az életnek. Nem tudom.

A víz innen, a lámpa fényéből nagyon sötétnek tűnik. S visszatükrözi a rajtafelejtett hajócska formáját és színét. Mert ehhez az egyhez aztán nagyon ért: ősidők óta tükrözi vissza a rajta felejtett tárgyakat. Itt áll, miközben folyik, s megbonthatatlan biztonságot áraszt magából. Igen, ő az; felismerted. Ő a mi öreg s örökké állva mozgó nénénk és anyánk, a nagy, ősi Duna.

Néha lopva még felhangzik egy-egy fáradt madár csicsergése. Vagy ő már a hajnalra gyakorol? S nem is alszik talán addig, míg hajnalban rá nem zendít a boldog kórus, mely a teremtés csodáját zenésíti meg minden áldott reggel, s kivált ilyenkor tavasszal.
Zárnak a vendéglősök, pakolják a teraszról a székeket, valahonnan magányos zene szól, az is csak egy hangszóróból. Minden álmos. Este van.

Könnybe lábad a szemem, s elfacsarodik az orrom. Talán csak a hideg esti szél teszi, s nem a lelkemben ugráló, s visszaszorított gondolatok. Ha költő lennék, azt írnám: „Itt ülök csillámló sziklafalon.” Végtére is ikertestvérem ő. Mit nekem az a nyolcvan év? A pillanat varázsa, a nap ragyogása, a mező illata, s a reggel távoli fénye úgy is ugyanaz. S nekem elhiheted, hogy csak ez számít. Letörlöm hát a könnyet, nehogy tollamat ölje.

Ha jól fülelsz, s nem zavar meg az elguruló autók zaja, itt már jól hallható a nagy folyó csacsogó fecsegése. A parti köveknek meséli mindazt a sok csodát, amit a mai nap látott a távoli városokban, az erdők, s hegyek tövén, a szántóföldeken és a reggelben ébredő emberi arcokon. Hallgasd csak! Néha egy-egy szót te is elcsíphetsz, ha igazán figyelsz. Hallottad ezt a loccsanást? A reggeli kávé hangja volt, ahogy a kockacukor pottyan bele. Te ismered, én ismerem, de a kövek most hallják először.

Kétszeres árnyékom vicces kalapjában olyan furcsa. Különös játéka ez a fénynek: így teszi izgalmassá a különben egyhangú világosságot Isten, hogy árnyékot ad oda, ahol túl sok lenne a fény. Szeretem az árnyakat. Ha nekem nem lenne, biztos álló nap azon küzdenék, hogy valaki mástól szerezzek legalább egy felet. Hozzásimulnék, s együtt mozognék vele, hogy az ő árnyéka legalább egy kicsit az enyém is legyen. Talán éppen ez az én bajom: túl erőteljes az árnyékom. Talán.

Alszik a motyogás. Alszik a zsivaj. Néhányan néha megtörik még a csendet, de hasztalan. Bármit is tesznek, nem sokára nyugovóra tér maga a mocorgás is, s minden mély szuszogásba zuhan. Ez ugyanis az egyetlen, amely sosem alszik, amíg a világ világ. Ez a szuszogás éber, hogy vigyázzon rád, akinek e sorokat most is fülébe súgja a hangtalan hallgatag éjszaka.
Aludj nyugodtan, nem vagy egyedül már: itt van az éj.

Kabát és repülő

2008-04-28T23:21:00.003+02:00

Egy áldott napon keresztül csak ült ugyanazon a széken. Valaki figyelte, de Ő nem igazán törődött vele. Ott volt ugyanis a közelben az a régen lesett alak: piros kabátja (ha lehet egy valaha-volt, mára már csak színében, s szakadt formájában nyomokban felismerhető holmit kabátnak nevezni) messziről világított mindenfelé az utcán, amerre járt. Ő volt az, kétség nem fér hozzá. Ő volt Piroska. Na nem a mesebeli. Nem. Csak mindenki így hívja őt a városban, gondolom piros volt-kabátja alapján… Piroska a város szélén „lakik” egy kiszuperált teherautó-plató és egy sufniról származó palatető alatt. Ahhoz képest, hogy milyen szegényes, mégis egész takaros a kis kunyhója. Rendszerint feldíszíti virágokkal, miket a réten szed. Télen pedig színes rongyok, valamikor ruhák maradékai teszik látványossá házikóját. Mindenki ismeri. A múltkor például láttam, amint éppen Valakivel beszélgetett a Fő téren: élénk vitát folytathattak, mert Valaki heves karmozdulatokkal kísérte magyarázatát, s lelkesedésében majdnem olyan piros volt az arca, mint Piroska kabátja. Mondhatni kabát-arca volt épp Valakinek, s a kabát egyik zsebéből szavakat vett elő, hogy Piroskának adja át őket, miközben a kabát gombjait körbe-körbe forgatta…
Hát most is épp e Piroskát nézte azon a széken ülve Ő. Egésznap fel sem kelt. Csak figyelt, s olvasott a tér házainak ablakaiból. Azt olvasta, hogy mindenki repülőkre száll. Messzi útra indulnak, fel akarják fedezni a város párját. Ugyanis minden városnak van egy párja a világon valahol. A gépet Valaki vezette, s Piroska az első osztályon utazott. De ott volt mindenki más is: Szakadtcipős rögtön mögötte ült, mellette az időjós, nem messze a boltos, mögöttük ott ült Lüktetés s épp Motyogással beszélgetett. Végtére is muzsikus lévén jó a hallása, még Motyogást is egészen jól megértette… Ott voltak hát mind, akiket ismerünk, vagy találkozhatunk velük még. A gép magasan szállt, s jó hangulatban telt az út… Azonban ennél többet már nem tudott Ő kiolvasni az ablakokból, mert este lettek, s a házakban lámpákat gyújtottak s ezzel felnyitották az ablakok szemét: észrevehették volna, hogy Ő olvas belőlük.
Olvassunk egy ablakkönyvet mi is – gondolta Valaki otthon lefekvéskor, s levett a polcról egy képeskönyvet…

Telefonszám-ballada

2008-04-21T21:59:00.001+02:00

Virághavazás, vagy amolyan igazi vizes eső? Ha már lehet választani, akkor inkább az első. De a minap mindkettőből kijutott nekem. Az erdő mégis gyönyörűen harsogott a zöldektől, s amikor a nap is rávetett egy pillantást, visszatükröződött a szemem fénye a száradó cseppeken. Falevélmeséket hallgathattam, s láttam úszni a levegőben a madarak hangját.
A történet amúgy végtelenül egyszerű: éppen annyira, amennyire a helyszín kuszán bonyolult és levelekben, ágakban gazdag.
Valaki végig ott volt. A hátam mögött jött, s néha vállamra tette a kezét. S csöpögött az eső: hajamból szemembe folyt a víz, mindenem nyirkos, vagy egyenesen nedves volt. Rá kellet döbbennem, hogy szeretem az életem. Akkor is, ha nem annyira egyszerű, vagy nincs éppen minden mondat végén ott a maga pontja. Tulajdonképpen még a szerteszakadt, s porrá hullt mondatrongyokat is szeretem, mindenre jók: bármi lehet belőlük, amolyan instant mondatok; csak egy kis gondolatot kell hozzájuk önteni víz gyanánt, hogy a porból újra összeálljanak egész, s kézzelfogható mondattá. A mondatporoknál már csak a szóködöket, s a dallamcseppeket szeretem jobban. Ezek között szívesen turkálok naphosszat is, ha van rá időm, mert annyi érdekeset lelhet az ember. Épp az imént is elmélyedtem e kutakodásban, s találtam is néhány darabot, melyet igyekszem eltenni, hátha jó lesz még valamire…
Cseresznye, meggy, alma – nem látom a szátok előtt az élet magvait. Hol vannak a reggeli tépettségek? Ki rejtette el a honnan-t és a hová-t? Valaki, nálad vannak? Adj választ a kérdésekre, ha már itt állsz a hátam mögött! Csak egy lépés kell még, s összeüközünk.
Telefonszámok között úsztam az éjjel. Holnap ébren nézem a vonalat.

Ketyegtetés

2008-04-15T00:29:00.002+02:00

A fűben fekve, hasamon a könyv, így aludtam. S a virágzó almafát döngő méhek lepik el. Messze hasítóan száll a szélben a virágillat, elmémbe hatol, s visszapattan, hogy szívem egy szegletében landoljon. S fekszem a fűben, minden annyira egyszerű, hogy az már talán túlzás is, talán nem is igaz, csak olyan hevesen, s élénken képzelem magam elé, hogy magam is elhiszem. Valaki, mondd meg mi az igazság!
S a peron fekszem, s álmodom, hogy vagyok, hogy reggeli fények között táncol a szemem, s a hangok csillogása pattan le a fényesre törölgetett hangszer oldaláról. Ennyit tudok adni, mert nekem sincs több. Virágok, s hangok. De ha kéred, megkaphatod. Nem kell hozzá semmit tenned, éppen csak a kezedet nyújtsd ki! S akkor leveszem hátamról a kis csomagot, amiben magamat hordom, s a felét neked adom, hogy ne legyek egyedül. S ha akarod, én is viszem tenmagad egyik felét: talán éppen ez az, ami az én csomagomból hiányzik…
Valaki velem szemben ücsörgött a túlparton. Nézte a kacsákat, a horgászokat, a virágzó almafát, az ideges hangya-embereket; s találgatta, kinek hol lehet az otthont jelentő bolya… Ő megtalálta a sajátját: ott ült a parton, s övé volt az egész sziget: ki ment volna oda zavarni? Talán én, ha lett volna egy csónakom, de nem volt, tehát én sem háborgattam (úgysem tehettem volna sokat…)
Mindez persze csak amolyan kétbalkezes levélhánytorgatás, ha valami hasznosat, vagy izgalmasat szeretnél kapni, ami még ér is valamit, akkor inkább nézz be egy másik alkalommal, amikor nem leszek éppen itt… Hátha akkor megtalálod, amit keresel.
Most pedig tedd fel a kedvenc lemezem, s adj egy pohár vizet: el szeretnék menekülni a tévedés mámorába, ahol nem tudja senki, hogy merre van a fent és a lent, s éppen ezért nem is érheti ott semmi baj az arra járót…
Óraketyegésre libben a lámpafény.

Célgyűrű-utazás

2008-04-13T23:11:00.001+02:00

Csavarogj! Menj el innen! Indulj neki a világnak anélkül, hogy tudnád, merre fogsz menni, s jutsz-e valahova egyáltalán – valami ilyet tanácsolt Valakinek egy eddig ismeretlen szakadtcipős figura az utcán. Persze várható volt, hogy előbb-utóbb ő is feltűnik a színen, hiszen mindig itt ólálkodik a környéken. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még nem szólt bele a történetbe, de most megjött ő is…
A kérdés tehát adott: Valaki vajon elindul-e? Vajon enged-e a csábításnak, s otthagyva minden régi megszokottat: a dalházakat, a fűarcokat, a mondatporokat és a szomszédokat, elmegy-e, hogy „nekivágjon az ismeretlennek” – ahogy mondani szokás…
Valaki gondolkodóba esett. Kezdetnek talán az is megtenné, ha elérne néhány régebben kitűzött, s valójában nem túl elérhetetlen úti célt: beszélgetés egy baráttal, zene a parkban, versek egy könyvbe, dalok az elmékben – effélék jártak Valaki fejében.
Virágos mezőket látni mindenütt. Reggeli egy padon – mindenki ismeri. Mi az igazi változás? Miért különleges, ha valaki nekiindul, hogy maga járjon az úton? Talán éppen az a világ-tágasság, ami e szűk szóba szorult: „maga”? Végül is, eddig mindent az „együtt” jegyében tett, s ha most mások a fejébe látnának, nem egészen tudnának eligazodni az ott tanyát vert csodaképeken (madarak százainak fészke…).
Valaki még nem indult el, de kezében van már a kapukulcs, s ott van a zsebében az első úti célhoz szükséges néhány papír fecni: jegyek, címek, pénzek. Kockák és füvek, amiket másnak adunk, s amiket mástól kapunk, ha megyünk, s ha jövünk. De még tétovázik: valami hiányérzet motoszkál a füle mögött. Talán a biztonságérzet nevű tengerjáró kapott valahol léket? Vagy a mindennapok szokott ritmusa csalogatja apróságokkal? Virágok, képek, falak, arcok, hangok és szavak – mind fegyverek lehetnek az indulást akadályozni kívánó szürke „szokás” kezében…
Valaki az ajtóban áll: kezében a kalap, hátán kis csomagja. Várja, hogy… elinduljon.

Arcok a fűben

2008-04-11T00:12:00.001+02:00

És a bokrok alatt zajlik az élet: mozog a fű és az avar között egy teljes, ám apró világ. Minden élet az avarban, a fű között kezdődik. Egyik ott is marad, másik kibuggyanva, felfelé törekedve előbukkan, hogy részt vegyen egy olyan világban, ami szintén egy nagyobb világ apróbb része. (Tudsz követni?)
Néztem a csillagok fénye alatt a bogarak lábait, s magamat láttam viszont. Tükör van beépítve minden kis bogárba. Nagy munka lehetett a sok apró testbe ezer meg ezer tükröt elhelyezni. Nem is akárki tette ezt meg: csak Egyvalaki képes erre…
Aztán történt valami érdekes: szembetalálkoztam egy arccal. Igen ott a fűben. Látszólag teljesen gazdátlanul hevert ott a földön, s igazából még mindig nem tudom, hogy hova is tartozott. Azonban felfedeztem tőle nem messze még egy arcot. Aztán egy harmadikat, egy negyediket és így tovább: rá kellett döbbennem, hogy tele van arcokkal a fű. Talán az előttem arra jártak ottfelejtett személyiség-kisugárzásaiból álltak össze. Talán utánam is marad ott egy arc, ami most még halovány, hisz csak egyszer jártam arra; de minden visszatérésem után egyre élesebb, s láthatóbb lesz majd. Aztán évek múlva egyszer valaki észreveszi ott a fűben egy valaha volt ember arcát, amit lehet, hogy felismer, s lehet, hogy azonosíthatatlannak tart majd, vagy egyenesen sosem létezettnek, s őt is gondolkodóba ejti majd a látott arc. Olyannyira, hogy arca neki is ott marad a fűben. Ezen arcnak az én arcom lesz az apja, s az általam látott arcok a nagyszülei: így áll össze ez a fűbeli arc-családfa, amiben mindenki kap egy kis helyet: ha nagyon halványan is, de mindenkinek ott van az arca a fűben.
Mártsuk együtt fűbe a kezünk, s merítsünk magunknak egy-egy szép arcot onnan! Vigyük haza, tűzzük ki szívünk falára, hogy minden reggel látványát elaltatva ébredjünk fel!

Boldog születéshónapot

2008-04-08T00:15:00.001+02:00

A porba hullnak a szavak, amiket most agyam felé küldesz: már nem vagyok itt, csak elfoglalok egy embernyi teret előled, hogy ne érjen úgy a fény, s ne támadhasson meg semmi hang, ami el is juthat szívembe, de nem ma. Nyakamban lóg a kérdések gombja. Ha sikerülne megtalálnom a kabátot, amiről leesett, és visszavarrnám, nem volna többé senkinek sem gondja, mert minden kétely eloszlana örökre.
Letéptem minden betűt, ami elém szaladt, hogy szemem bökje ki, s megpiszkálja az orrom, az agyam, hogy valamit meg is értsek abból, ami elém kerül.
Egy mondat dobog agyamon: tegnap még itt volt, ma miért megy el?
S nem ültem ma kint az utcán, mert félbetört az ég kéke, hogy maradjak benn a szék mögött, ahol nem érhet semmi, ami lecsöpögne Április néném fodros-bodros fergeteg zavaros ruhájáról. Én is ennek a ruhának egy fodrából pottyantam ki: leugrottam egy bomló rügyről pont a legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy elkezdjek valamit, aminek csodásan nagyszabású befejezését remélem…
Itt vagyok tehát. A megszakadt időben valahol idegenben voltam, hogy eltöltsem a lyukas idő adta üres pillanatokat valamivel, ami nem pihentet, de értelme van, s legalább más kap általa valamit, így persze én is…
Holnap majd visszakapom az esélyeket. Én is oda megyek, s magamra teszem az új kabátgombot: még mindig a kérdések gombja ez, de új oldalát mutatja: a kérdések válaszok is lehetnek egy másik kérdésre, ha ügyesen használjuk őket. Te hogyan használod a kérdéseid? Én kérdezek, de válaszolni majd másvalaki fog, mert nem mondhatok semmit: nyelvem elbénult, s nem tud mozdulni.
Épp ilyen bolond most minden: egyik pillanat az enyém, másik a tied. Az egyiket én szeretem, a másikat te. Persze én igazából szeretem mindegyiket, hisz én az esőt is várom: virágeső…
Engedd meg tehát nekem, hogy egy jó kívánságot adjak át: Boldog Áprilist Kívánok Mindenkinek!

Mutatóban

2008-03-23T22:28:00.002+01:00

Aki eltévedt, az miért sír még mindig? Nem mondta neki senki, hogy van még egy mondat a fogaink között, amit én is ismerek, de mondani még nem tudtam, nem volt rá megfelelő pillanat. Nagyon félek, hogy te is odakerülsz, ahol a lelket a szagáról ismerik fel a vadállatok. Kitépek egy hangot a földből, majd szépen melléteszek egy másikat: így lesz az én csokrom, neked készítem, hogy kalapod mellé tűzd, s attól legyél boldog.
Egyszer kaptam egy üzenetet. Olvastam. S hirtelen magam előtt láttam mindent, amit próbára tettem már valaha a szívemben. Nem volt teljesen tiszta a kép, de egyre jobban láttam mindent: az eget, a hangokat, a színeket, miket kettétépett egy folyékony gondolat, ami lecsöppent agyamból, s torkomon csordogálva tűnt el valahol: egy helyen, amit ismerünk, de nem szeretünk róla beszélni…
Vicceket akarsz mesélni? Én azt is meghallgatom, csak ne kérd soha, hogy nevessek, mert valahol elvesztettem azt, ami ehhez kell: egy arcot. Bár tulajdonképpen pontosan tudom, hol van, s mondhatom, nincs rossz helyen: éppen te őrzöd, s éppen most kapsz belőle egy újabb részletet, s ezt is elteszed hatalmas archívumodba, amit már évek óta gyűjtögethetsz: valamikor talán teljesen összeáll, addig meg végzem a dolgom.
Ja, és a vicc? Tényleg nem érted? Pedig nem olyan nehéz: csak négy betű a kulcsa. Válaszd ki a megfelelőket, s helyettesítsd be a neked tetsző helyre! Én meg várom, hogy eláruld, hogy te mire gondoltál, de ne is álmodj róla, hogy én megmondom: az nem lenne jó megoldás a részemről, mert túlontúl kézenfekvő, s ezért nem elég stílusos; ha te is érted, mire gondolok…
Mutatóban élünk mindannyian.

Szendvics-zene

2008-03-18T22:01:00.001+01:00

Prágában kávét ittam, s nem voltam egyedül. Egy régi ismerős ült velem szemben, s Valaki a sarokban ült mögöttem. Persze nem mondhattam semmit, mert nem tudok úgy beszélni, ha nem vagyok egyedül. Valaki a szemhéjamon kopogott, s éjjel egy csomag friss levegőt vettem magamhoz, hogy betöltsem a bennem tátongó űrt, amit agyamtól kaptam, nem is olyan rég.
Amikor a házak visszhangozták léptemet, felvillant bennem néhány mondat, s nem tudtam tőle szabadulni. Aki nem érti mi ez, annak nem tudok semmit mondani. Valaki súgta nekem ezt még egy hete:
Én nem hagytam semmit magára: csak úgy maradt. Én nem néztem semmit, csak maguk mutatták meg, a tárgyak, magukat. Én nem tudtam semmit, csak tudatom táplálkozott információkkal. Én nem mondtam semmit: csak szavak folytak ki a számon, s eltalálva megsebeztek téged. Én nem hallottam semmit: hangok úsztak fülemen át szívembe, hogy a kamrák falán visszaverődve öntözzék meg szememet. Én nem éreztem semmit, csak szaggatott vonalak húztak elő belőlem fehérlapnyi darabokat, s nem kaptam semmit vissza.
Valami vár itt, s nem találom meg igazából sehol, pedig biztosan errefelé van, mert utoljára is pont itt találtam rá; az igazi baj persze, hogy nem tudom, mit keresek. Talán virágokat? Vagy egy kékszárnyú angyalt, aki visszavisz a múlt közepébe. Oda, ahol még minden egyben volt, s nem tudtunk semmi újat mondani, csak a hangok zaját tükröztük arcunkon. Mondd, hová megyünk? Vezet minket valaki? Vagy egyenesen Valaki? S az autónk soha nem fog felszállni? Repülni is olyan szép…
A hajóm már éppen indul, mennem kell: találkozunk, ha már nem lesz ma a holnap…

Fa-kotta boldog dallamai

2008-03-10T23:09:00.003+01:00

Már megint az az üres koppanás, ami semmit nem mond el, csak sértően, s bántóan zavarja fel az emberi idegeket. Valahonnan előjöhetne már egy megoldó mosoly, mert a tavasz is csak három hónap, s a nyárban izzad az ember arcizma is. Egy felfedezés, vagy valaki álarcledobása segíthetne a roskadó halogatásnak idebenn. Legalább nem volna a robbanás minden percben olyan fenyegető közelségben.
Már alszik minden hang, de mégis van egy döbögés, ami tovább szól. Tudom azt is, hogy honnan ered, s hálámat nem is vagyok képes eléggé kifejezni, hiszen sosem tudom meg a mai eszemmel, hogy milyen lenne, ha ez nem volna. Akkor már nincs semmi, amit eszemmel felfoghatnék… Szóval az igazi lényeg megint rejtve marad, mint annyi mindenben, amivel az ember elméje foglalkozni kezd.
Egyszer mondtam egy angyalnak, hogy vigyen el engem a hátán a rengetegbe. Nem akarta, s végül nem is vitt el odáig, de együtt megközelítettük, s megnézhettem a határát: már az is annyira felfoghatatlan volt, s annyira megragadóan szép, hogy valószínűleg sosem fogom elfelejteni.
Valami fáradtság ült most mellém, s átkarolja vállamat. Érzem, ahogy arcomba susog, de én még nem hagyhatom magam, hiszen vár a világ, s tombol a kinti hang: nem hagyhatom magára a fákat, amiket még nem is láttam. Ha ismerhetném őket, már mennyivel könnyebb helyzetem volna: nem ülnék itt, ha megtaláltam volna a tökéletes ágat…
Tudod, hogy mindennek a mélyén egy hatalmas gyökér él, s mozgatja mindezt? Téged is. Egy fordított gyökér, mely az égben ered, s a világnak szállítja a nedveket, hogy élete legyen. Egy cseppje vagy te is, s én is. Oldalán végigcsurogva érkeztünk erre a világra, hogy elérve erőnk végét egyszer majd visszacsurdogáljunk: így leszünk tápláléka a jövőnek.
S kopog. Ki az? Valaki? Nem, ő ma nem jön, mert ma a fáké a terep. Majd talán holnap, vagy holnapután újra találkozunk vele is. Addig kipihenheti a múlt hét fáradalmait, s felkészülhet egy újabb harcra, vagy új örömre, csodára, ami jön…
Ismeretlen ismerős dalok szólnak, s én már itt sem vagyok.

Valaki-távirat

2008-03-08T21:34:00.005+01:00

Mondd, miért van mindig ez velem? Ami jó, érdekel, kiderül, hogy nem is. Persze lehet, hogy másként kéne felfogni a dolgokat…
S a labirintus olyan sötét, az idegenvezető meg régen eltűnt: neked kell fellelni valamit, ami támpont lehet. Én nem tudok neked semmit mondani, s amit meg tudnék, nem érne semmit. Valami megint kiesett a füstös arcból, s nem tudjuk visszatenni: lyuk marad a helyén. Pedig feltettem egy számra mindent, de nem sikerülhet az ilyesmi, ha nincs bennünk elég spiritusz (igyak még?)
Szaladtunk, s nem tudtam tartani a tempót, vagy csak előre futottam, s azért vesztettem el. Ezt már nehéz lenne megmondani: tenni kell tovább a dolgainkat, a megoldás csak ebben rejlik.
Valaki a virágok között botorkál. Margaréták közé heveredik a fűre, s hosszan nézi őket. Beszél. Hallom a hangját. Válaszolsz? Távirati rövidség. A rét magával ragadja. Emelkedik. Nem jöhet vissza már. Holnap sem. Nem én vagyok. Valaki sír, s a rét vigasztalja. Boldogságmámor, virágidő, napharang, pattintás és olvadás. Stop.
Miért is volt minden olyan érdekes: a margaréta is elhervad. Kiszívták a vérét, vagy mi lett vele?
Szóval minden pillanatban meg kell gondolnod magad. Én is láttalak? Vagy csak tudom, hogy ki Valaki? Én nem ismerem, de ettől még ő ismerhet engem, hiszen annyi van. Mennyi? Mind. Ha érted, tedd fel a kezed! Vagy dobd el a kalapod, vagy egyenest a lelked! Ne beszélj csúnyán!
Nyafogni, azt persze tudsz!

Foszlott-feslett

2008-03-07T20:47:00.006+01:00

Egy pillanatra azt hittem, hogy valami értelmet tulajdoníthatok a lelki hangoknak, de a pillanat elmúlt, s nem maradt semmi, csak kis zúgás a fülben.
Tényleg voltam benne a fényben, csak éppen nem látszott annyira vonzónak, amennyire te mondtad egykor. Úsztam. S testem körül homok csöpögött. Valami nincs rendjén?
Mikor gondolok a múltra, nem jut eszembe, hogy én is neked mondtam el a jövőt, ami azóta eljött. A reggel megölte a holnapot, ami aztán az estével már tegnap lett...
Mindig gondoltam, hogy valaki itt áll a hátam mögött, de sosem hittem volna, hogy a lehelletét a vállamon fogom érezni, s pláne nem, hogy meghallom a szívdobogását: hívott - el is mennék, s talán valamikor meg is teszem, de most még minden csillagot le kell rajzolnom, s ez hatalmas munka, nem érek rá holmi szívdobogásokkal foglalkozni. Vagy igen?
Voltam a nyár háta mögött is, s onnan sokkal szebb. Persze mindennel így van ez... Aztán hogy mi az igaz belőle azt nem tudhatjuk sem előre sem utólag, mert maga az igazság olyan, amit teljességel tudnunk ezen állaotban nem adatott meg...
Te miért nem jöttél velem? ÁLltál a járdán, s nézted a futóbolondokat. Kérleltelek, de neked több kellett, én meg persze nem mondhattam semmit. El is jöttem. Te még mindig ott állsz?
A járdaszegély kopik, s roskad a porba, mi meg nem üölhetünk a szélére, mert leszakad. Ne lépj a peremre! A pengeél felhasít, s ki zuhanhat belőled egy darab, mely később pedig hiányozni fog. Most nem érted, de én már láttam hiányos lelket: borzalmas látvány; ahogy tátong az óriás lik.
Ártatlanok, ne sírjatok értem, mert nem tettem semmit, s senki vagyok - PaprikaJancsikalap...
Zuhanyozz, mert nem folyik a szó, s nem is tudhatod, hogy meddig van egyáltalán még módod.
Most jut eszembe, mikor láttad utoljára a Holdat? Gondolsz-e rá eleget? Pedig mindig ott van, ha nem látod, akkor is. S figyel rád. Ha meg éhes vagy fénysugárkiflit töm szádba, mert úgy szeret. Talán te is etted már...

Pottyantott

2008-03-06T22:16:00.002+01:00

Valaki nem mondta meg, hogy miért van ott, s nekem nem adott senki olyan képeket, amik visszabeszélnek. Valaki tényleg eljött, de vannak, akik színeket látnak: a piros mindenkinek eszébejut, de inkább kék a szív... Persze nem mondtam, hogy minden teljesen megfelel a pillanat által megadott örömteli hangáradatnak, ez csak amolyan vattába csavart ízlésficam, amit mindenki maga elé képzelhet, de kipróbálni nem kell, s nem is lehet.
Nem tudok ellenállni, s ha valami van, az csak általunk lehet mindenki számára világos, de nem hiszem, hogy valamiféle hősök, vagy próféták lennénk, csak ismerünk valamit, amit te is ismerhetsz (s tulajdonképpen ismersz is), de biztosan egy másik oldalról a miénk, így aztán nem hiszem, hogy valaha is összetalálkoznának mondataink végei egy pacsira.
Valami lepottyant, s te megtalálod.

Kezdés

2008-03-06T21:46:00.001+01:00

Hogy miért "Mennyi"? Gondolom, ez lesz az első kérdésed... Nem tudom magam sem: tetszett... De az egész olyan esetleges, lehet hogy holnapután elegem lesz, s kidobom az egészet, vagy mit tudom én... Szóval mennyi... s meglátjuk, hogy tényleg hogyan, miként. Valószínű, hogy nem leszek rendszeres, aztán: elsősorban nem történeteket szeretnék leírni, inkább csak amolyan rezonanciák lesznek, de az is lehet, hogy nem, s lehet, hogy néha elmesélek valami érdekeset. Szóval majd meglátjuk, ez most amolyan kísérlet...
Uff!